A múltat végképp retusálni

A napokban zajlottak a kolozsvári városnapok, melynek volt egy mindenki számára igencsak kényes pillanata. A városháza a centenáriumi ünnepségek jegyében – Románia 100 évvel ezelőtti egyesülése alkalmából – a Szent Mihály templom és a Mátyás-szoborcsoport közé egy reklámbannert kívánt kifeszíteni, amelyen a főtér látható ezelőtt 100 évvel aktuális állapotában. Csakhogy a képről máig tisztázatlan okokból lekerültek a hajdani magyar feliratok, s ezt mindenki igyekezett a maga kommunikációjával megmagyarázni, azonban most nem térünk ki arra, hogy ki mit nyilatkozott az ügyben, mert maga a retusálás ténye már sokadjára okoz fejtörést a magyar közösségnek.

Kísérletet tehetnénk az ügy keresztmetszeti elemzésére, de ebben az esetben fordítsunk egyet, és tekintsük át a hasonló ügyeket hosszmetszetben inkább. Szintén az elmúlt hétvégén került sor a csíksomlyói búcsúra, amelyre minden évben egyre nagyobbra duzzadó lélekszámban zarándokolnak a világ minden tájáról a magyarok. A kommunizmus ideje alatt 1949 és 1990 között ez az esemény tiltott volt, ami a jelenlegi tömegeket tekintve szinte elképzelhetetlen. Hasonlítható ez egy vulkánhoz, amelyben az erők lefojtva, a felszín alatt dolgoznak, felgyűlnek, és aztán látványos dolgok következnek.

És erre gondoljunk, amikor a kiretusált magyar feliratokat nézzük a főtéri poszteren. Ha a búcsún részt vevő tömegről készített fényképet majd 100 év múlva valaki előveszi és mondjuk kiretusálja róla a zászlókat, esetleg a tömegből is le-le csippent, hogy kisebbnek látszódjék, akkor is 100 évvel fogunk előttük járni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nekünk a jelenben és a múlt retusálásánál ne lenne dolgunk.

Ugyanide kapcsolódik a magyar feliratok és jelképek fék nélküli üldözése. Nem győzik indítani a pereket a községháza, városháza, székely- és magyar zászlók levételére Székelyföldön, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Ebben az esetben múlt és jelen fonódik össze és pontosan a 100 év az 100 érv kellene hogy legyen a többségi társadalom szemében arra, hogy ezek a magyar szimbólumok még nem indultak meg, hogy vissza vegyenek valamit is az elvett javainkból. Lekerülhet egy intézményről, de felkerül két újabb magánházra, erkélyre, autóra. Erre jelenthet megoldást az Európai Bizottság asztalán nyugvó kisebbségvédelmi kezdeményezés egyik javaslata is, mely szerint uniós ajánlás alapján a tagállamokban védelmet kell biztosítani a kulturális és nyelvi sokféleségnek és erre külön központot kell létrehozni. Csak reménykedni tudunk, hogy ebből az alpontból is nem retusálnak ki kulcsfontosságú részleteket.

Tovább fűzve az elemzésünk hosszmetszeti láncát, azon esemény mellett sem mehetünk el, hogy négyszáz év után látogatott el hivatalban lévő magyar köztársasági elnök a moldvai csángókhoz. Ezt akárhonann nézzük, közel egy fél évezred, amelybe pontosan négy centenáriumi ünnepség fért volna bele. Csupán egy kérdés marad a következő századik év jubileumára: hogyan fogják tudni kiretusálni minden magyar háztartás és intézmény magyar jelképeit? Hogyan fogják tudni kendőzni az összes magyar feliratot Erdélyben? Hogyan fogják tudni az akkor már 551. csíksomlyói búcsút bagatellizálni? És hogyan fogják tudni a 400 év várakozás után a csángó magyarok lelkéből és emlékezetéből kitörölni ezt a látogatást és azt a megmaradási küzdelembe oltott identitástudatot, amit minden szórványközösség tud csak igazán? A válasz számunkra egyszerű, de mivel kíváncsi természetünk van, ezért a választ mi magunk fogjuk megvárni.

Találkozunk a következő 100 évben is. Mi biztosan itt leszünk.