Hol sírjaink domborulnak…

 

“Hegyek között völgyek között kicsi vonat kanyarog,

Benne ülnek kézen fogva románok és magyarok”

(Anonymus).

A kisebbségek ügyei példás módon rendezve vannak Romániában, hangoztatja nagy előszeretettel Klaus Iohannis, román államelnök, amikor csak teheti, lehetőleg minél nagyobb nyilvánosság előtt. Abba bele se merek gondolni, hogy festene a helyzet, ha esetleg még ő sem hangoztatná ezt. A „testvérei”, a német kisebbség sorsa valóban könyvbe illően, példás módon került rendezésre, úgy szerepel a könyvekben: „Hogyan NE kezeld az állampolgáraidat”. Erre persze még a rendszerváltás előtt sor került, amikor is mindenki kedvenc diktátora, a „Conducator” fogta magát és jó pénzért külföldre exportálta a romániai szászok nagy részét. Azóta Romániában a német ajkú kisebbség helyzete valóban példásan rendezve van, hiszen jószerivel nincsenek, így „gond” sincs velük. Bár azoknak, akik akkor Németországba kerültek lehet, hogy mindez akár jó is volt. Másik kérdés persze az, hogyan maradt sok szász település üresen utánuk Dél-Erdélyben, tűnt el a lakossággal együtt a kulturális örökségük is.

Állítólag a magyar és a roma kisebbség helyzete is kivételes módon rendezve van az országban. Ezt a kiváló rendezést egészen eddig nem sikerült érzékelnem, na de majd ezután hátha. Székelyföldön persze amolyan párhuzamos társadalomban élünk, mondhatnánk, hogy talán ezért nem tűnt föl, hogy amúgy körülöttünk mindenhol nagyszerűen van megoldva ez a dolog. De élnem kell a gyanúperrel, hogy más ennek az oka, és nem a párhuzamos társadalom. Meglátásom szerint nem tekinthető a kisebbségi kérdés példás megoldásának az, hogy a kisebbség zászlóit és feliratait eltávolíttatjuk megkérdőjelezhető jogi rendelkezések útján. Az sem tekinthető példásnak, hogy ebben a témában kettős mércét alkalmazva, a mutatóban meghagyott németek „Rathaus” feliratát nem bántjuk, de ami esetleg magyarul íródott, annak mennie kell. Igazából hosszasan sorolhatnám a kisebbségi kérdés kiváló kezelése érdekében foganatosított intézkedéseket és különböző eseteket, amelyek a kezelést asszimilációval és/vagy erőszakkal igyekeznek megoldani, azonban bízom benne, hogy valaki más elkészíti majd ezt a leltárt, hiszen ennek az írásnak nem ez a célja.

Sokkal inkább az éppen aktuális úzvölgyi temető ügyének kapcsán szólnék pár szót, mert azt gondolom, egyáltalán nincs rendjén, hogy a XXI. században, amikor az elfogadás, a békében való együttélés a hívószavak, amikor a római katolikus egyház feje épp csak kitette a lábát abból az országból, ahol a „Menjünk együtt!” jelszó alatt járt-kelt, máris elkezdődik az egymás vegzálása. Kezdetben úgy gondoltam a temető ügye csak a magyarság figyelmének elterelését szolgálja az európai parlamenti választásokról, de csalódottan konstatáltam a napokban, hogy nem így van, a dolog nem ült el, sőt 2019. 06.06-án új tetőpontra hágott.

A román államépítés talán még nem fejeződött, és nem is fejeződhet be egészen addig, amíg ilyen jelentős számú kisebbség él a területén. Ennek ellenére az államépítő nacionalizmus több szinten építette magába a magyarokat, mint ellenségképet. Ennek egyik leggyakrabban megjelenő formája a magyarok, mint területi integritásra veszélyt jelentő elem.  Nincs ez másképp az erdélyi magyarság köreiben sem, a romániai magyarság számára mára már nehézkes lenne az önmeghatározás, hogy kik is vagyunk mi illetve, hogy mit is akarunk, anélkül, hogy valamilyen szinten a románság ellenében történne ez a fajta öndefiníció.

A román-magyar konfliktus hozzávetőlegesen már bejárt minden stádiumot, oda-vissza, tipizálhatjuk is az erőszakot bármilyen módon, kijutott már mindenből az ország lakosságának. Éppen ezért a legnagyobb probléma a különböző soviniszta atrocitásokkal meglátásom szerint az, hogy a konfliktust és az erőszakot, beszéljünk annak bármilyen formájáról is (tehát nem kötelezően fizikai), nem lehet szinten tartani az örökkévalóságig. Természetéből fakadóan eszkalálódik, és éppen ezért hiába, hogy jelen pillanatban, (néhány szélsőséges esetet leszámítva) Pierre Bourdieu fogalomhasználatával élve, csak szimbolikus erőszakról beszélünk az erdélyi magyarság rovására, vagy épp csak intézményes erőszakot vélünk fölfedezni, ez nem garancia arra, hogy nem lép bármelyik percben egy következő szintre mindez. Az elmúlt évszázadok során erre is volt már példa, láthattunk már mindenféle etnikai villongásokat, különbnél különb soft és hard módszereket arra, hogy hol egyik, hol másik fél megpróbálja asszimilálni a másikat, vagy legalábbis a társadalmi bázisának nagyobb részét beszalámizni, hogy a későbbiekben már ne legyen gond a maradékkal. A június hatodikai úzvölgyi események kapcsán is ugyanez az aggály merül föl bennem. Tegnap a magyarok példás helytállását láthattuk, amikor is nem törtek meg, és a sztereotípiák ellenére a székelyek nem kapták rögtön elő bicskájukat az első rájuk mért ütés után, hanem csendesen ellenálltak amíg tudtak. Ez pedig nem gyávaság, hanem erkölcsi fölény, hiszen emberségben többnek mutatkoztak az ott megjelent többségi nemzet képviselőinél. Nem próbálok morális győzelmet faragni a kudarcból, egész egyszerűen arról van szó, hogy megtanultuk; a pálya lejt, és nem a mi javunkra, éppen ezért nem engedhetünk meg magunknak olyan típusú kirohanásokat, mint amilyennek tegnap szemtanúi lehettünk a másik fél részéről, sem olyat, amilyet a „mieink” követtek el akkor, amikor szemeteszsákokat húztak az újdonsült, románok által állított keresztekre. Meg kell említeni azt a tényt is, hogy nemzetközi katonatemető lévén, nem csak magyar katonák nyugszanak ott, Romániában tegnap ünnepelték a Hősök Napját (Ziua Eroilor), ennek apropóján ők is szerettek volna szimbolikus gesztust tenni, amiben akadályoztatva voltak, ettől persze nem igazolható a tegnap ott megjelentek viselkedése ami nem csak a magyarság számára volt kegyeletsértő, hanem az esetleges román hősök emlékét is semmibe vette. Meglátásom szerint ez mélyen elítélendő, épp mint az építkezés megkezdése nagy alattomosan, mindenféle egyeztetés nélkül, csak mert megtehetik, és ezekkel az apróságokkal van a baj. Mert nem hiszem, hogy egy pár tárgyalás után a Hargita megyei elöljáróság nem engedte volna meg, hogy állítsanak egy keresztet ők is a temetőbe, amelyet majd felavatnak (összeszedetten) és rendben tartanak. De nem így történt, hanem önkényes módon megkezdődött az építkezés. Nem szeretném a teljes román társadalmat elítélni az úzvölgyi események kapcsán, csupán azokat akik összecsődítették a tömeget, illetve azokat akik sem Istent sem embert nem tisztelő módon viselkedtek ott. Mindenki emlékezhet az őseire, DE nem így!

A román hatóságok mímelt tehetetlensége sok mindenre rámutat az incidens kapcsán, valahol azonban mégis az én elképzeléseimet törte össze leginkább, persze csak a huligánok által szétszaggatott kapu után. Ahányszor csak a románokkal való együttélésről kérdeznek, mindig igyekszem tisztázni, hogy nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik, dicsekvésre azonban nincs okunk. Amíg egy országban olyan esetek történhetnek mint, amikre említést tettem, illetve amelyekkel napról napra találkozhatunk a sajtóban, vagy épp olyan atrocitások érhetik a kisebbséget mint a fekete március, ahol a felbujtók és elkövetőek is pár járulékos veszteséggel megúszták az egészet, de a probléma igazi gyökerei benne maradtak a rendszerben, addig a kicsi vonat inkább Dél-Tirolban fog zakatolni, mi pedig, románok és magyarok, állunk majd a sínek két oldalán, várva a vonatra, közben öklünket rázva egymásra, teli torokból ordítva mondjuk meg a másiknak, hogy hol is a helye.