Nincs más hátra, mint előre

Ahogyan tavaly is, idén is rossz időre kelhettünk március 15-én. Volt, amikor csupán csak felhők takarták a Napot, máskor szemerkélt, megint máskor zuhogott az eső. Ahogy 1848-ban, úgy ez tegnap sem akadályozott meg senki abban, hogy véleményével utcára vonuljon.

A legnagyobb hírverés persze a Civil Összefogás Fórum szervezésében meghirdetett Békemenet körül volt, ami idén a Bem térről indult,  és a Margit hídon keresztül, a Nyugati pályaudvart érintve jutott el a Kossuth térre. A többezres tömeg célja az volt, hogy közösen hallgassák meg Orbán Viktor ünnepi beszédét, de erre a menetre is maradéktalanul igaz az, amit Márai Sándor mondott: „Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás.” A közös út, ami során nem csak a lépések, hanem a hangulat és a lélek is eggyé válik. Valami ehhez hasonló hangulatban lehettek azok, akik a miniszterelnök magyarokat és lengyeleket köszöntő szavaival induló beszédet hallgatták a nemzet főterén.   Azért azt meg kell jegyeznünk, a lengyel-magyar kapcsolat fontosságának hangsúlyozása mostanra szinte kötelező elemévé vált minden ünnepi Orbán-beszédnek – érthető is ez, hiszen a két ország kölcsönösen segítheti egymást, ha szükség van rá. A barátságos légkör azonban itt véget ért.

2006 óta tudjuk, hogy egy megemlékezés nem csupán a múlt taglalását és elődeink hőstetteinek méltatását jelenti, hanem minden oldal és párt igyekszik beleszőni saját világlátását és a jelen problémáinak megoldására kínált lehetőségeket a beszédébe. Nem volt ez másként tegnap sem –  a Fidesz vezetője tartott egy kampánybeszédet az eseményen összegyűlt támogatóinak. A kampánybeszéd fő szervező eleme pedig nem más volt, mint a táborerősítés: harminc percbe sűrítve végighallgathattuk mi mindent tettek ők 2010 óta és mi mindent kell megvédenünk április 8-án. Orbán Viktor arra hívta fel a figyelmet, hogy az idei parlamenti választás nem csupán négy évre határozza meg országunk helyzetét, hanem jelentősen hosszabb időre, elvégre, ha a Fidesz elbukik, akkor Magyarország bevándorlóországgá válik. Ez pedig egyet jelentene azzal, hogy Európa képe Soros György kedves szerint alakulna. Ez az apokaliptikus jövőkép nem hoz sok újdonságot, de valljuk be, hogy három héttel egy országgyűlési választás előtt már talán taktikai baki is lenne új irányokat szabni, kockáztatva ezzel a stabilitás tényét és látszatát.

A sajtó és a tegnapi esti vitaműsorok egyik kedvenc témája volt a miniszterelnöki beszéd azon része, ahol Orbán Viktor elégtételt emlegetett egy választási győzelem esetén. A mondat régi becsípődéseket hozott felszínre a baloldal kedvenc elemzőiben és szószólóiban, akik ebbe kapaszkodva újra elmondhatták, hogy tekintélyelvű és már-már diktatúrába hajló rendszerben élünk – de mint sokszor, odáig most sem jutottak el, hogy megszokott narratíváik puffogtatása helyett gondolkodjanak is egy kicsit. Ugyanis nem kell kifejezetten vájt fül ahhoz, hogy az ominózus mondatot a szövegkörnyezettel együtt értelmezve rájöjjünk: most sincs másról szó, mint a magyar érdek, a nemzeti érdek elsődlegessé mellett tett hitről. Ha valami, akkor a magyarok szuverenitásának külső veszélyeztetése és belső védelme évszázadok óta végigkísér minket.

És bár szeretik azt mondani, hogy Orbán Viktor elég konzi és nem nagy híve az újításoknak, beszédét mégis két olyan tartalmi-retorikai megoldással zárta, ami az eddigiek fényében merőben szokatlan volt. Egyrészt megszólította a fiatalokat, és néhány olyan szívszorító mondatot mondott a ma tizen-huszon évesei felé, ami – bár leginkább XIII. Piusz szájából tudnánk elképzelni Az ifjú pápa egyik részében – miatt a lelke legmélyén még az is elszégyellte magát, aki sosem szavazna a Fideszre. Egyszóval zseniális, hogy hogyan képes valaki három és fél perc alatt bepótolni mindent, amiért nyolc éve könyörög az örök elégedetlen ifjúság.

A másik újítás mellett sem mehetünk csak egy vállrándítással: a Kossuth téren ünneplők idén nem dalban, hanem „prózában” mondták el együtt a Himnusz indító sorait. Azt mondják, dalban könnyebb azonos érzelmeket megélni, de vitathatatlan az is, hogy sokszor a megszokás énekelteti velünk már csak a szavakat. 2018-ban a választás előtt többezer ember előtt verset szavalni a legerősebb hittétel annak jelentése mellett, olyan, mintha nem csak egy névtelen kommentet hagynánk egy Facebook-poszt alatt, hanem nevünkkel és arcunkkal tovább is osztanánk azt.

Persze levonhatjuk az általános újságírói következtetést, és leírhatjuk a fanyalgó mondatokat, miszerint március 15. már megint nem az ünneplésről szólt, hanem a politikáról. De azért azt a kérdést érdemes lehet feltenni, vajon 1848-ban nem a politikáról szólt ez a nap? Miért bűn úgy megemlékezni valamiről, hogy annak következtetéseit a jelen helyzetre próbáljuk értelmezni? Miért félnek még ettől a mai napig a balos újságírók? Csak nem a komcsi reflexek törnek elő és szólal meg a fejükben: jaj, politikát inkább ne vigyünk sehova!

A kép forrása: www.magyaridok.hu