Tanácsköztársaság “100”

Idén, március 21-én lesz száz éve, hogy Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot, mely 133 napig tartó proletárdiktatúrát kényszerítve a társadalomra alapozta meg a kommunizmust Magyarországon. Hiába az eltelt idő, a körülbelül négy hónapig fennálló Tanácsköztársaság még mindig bőven tartogat tárgyalni valót, nem beszélve a rendszer jellegéből adódó erőszak áldozatairól. A témában a Konrad-Adenauer-Stiftung február 7-én konferenciát rendezett, mely a „Kommunizmus Bűnei” sorozat 16. szimpóziumaként eddig kevésbé ismert oldalairól mutatta be a rendszer működését. Az előadók dr. Horváth Attila, dr. Máthé Áron, dr. Ötvös István, dr. Szerencsés Károly és dr. Nánay Mihály voltak.

Ahogy az a konferencián is elhangzott, a Tanácsköztársaság létrejötte az első világháborúban, a minden szempontból válságban lévő országban nem volt meglepő. Könnyen lemondatták Károlyi Mihályt, aki ekkor ideiglenes köztársasági elnök volt, s ő „átadta a hatalmat a proletariátusnak”.

Az ezután következő 133 napos diktatúra intenzíven törekedett egy Lenin-féle szovjet rendszer megvalósítására, sőt, annak túlhaladására. Megalakult a Vörös Hadsereg, forradalmi törvényszéket létesítettek, az ítéletek nagy része pedig statáriummal, vagyis rögtönítélő bíráskodással lett meghozva. Csendőrség és rendőrség helyett Vörös Őrség szerveződött és szinte mindent állami tulajdonba vettek, az üzemektől kezdve a földbirtokokon át a bankokig és iskolákig. A Lenin-fiúk Cserny József vezetésével terrorban tartották az egész társadalmat. Körülbelül 200 fős különítményükkel, páncélvonattal járták az országot s léptek fel a Tanácsköztársaságra „veszélyt jelentő” személyekkel szemben. A vörös terror áldozatainak száma – bár pontos adat máig nem áll rendelkezésre – minimum 500 főt tesz ki. Ez azt jelenti, hogy a 133 nap alatt naponta 3-4 embert végeztek ki Csernyék.

A rendszer a lefizetés módszerével vagy a Tanácsköztársaságról alkotott hamis képpel értelmiségieket is maga mellé tudott állítani, többek között olyan írókat is, mint Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Krúdy Gyula, Márai Sándor vagy Babits Mihály. A Tanácsköztársaság jogi berendezkedése teljesen kaotikus volt. Rengetegszer került a vezetés abba a helyzetbe, hogy nem tudták eldönteni, a jogforrási hierarchia alapján két törvény ütközésekor melyiket illeti elsőbbség, vagy, hogy az egyes intézkedések kinek a hatáskörébe tartoznak (ez többször a hatóságok összekülönbözéséhez is vezetett). Ez azonban nem volt meglepő, mivel a különböző pozíciókba hűséggel, kijárással és élelmességgel kerülhettek az egyes személyek, a rátermettség és végzettség nem élvezett prioritást.

Kun Béla 1919 áprilisában.

A dolgozó nép irányít – mutatták a hamis képet, a szegény munkások pedig örülve, hogy az államosítás által jól megleckéztetik a gazdagokat, elfogadták a rendszert és beletörődtek annak erőszakos működésébe. A Tanácsköztársaság megítélése a későbbi kommunizmus alatt egyfajta kettősséget mutatott. Egyrészt jól jött, mivel Rákosi és Kádár is igyekezett a hagyományokra épülő rendszer képét felmutatni, így jó hivatkozási alapul szolgált. Másrészről a rendszer bukása után annak több vezetője is a sztálini tisztogatás áldozatává vált (többek között az emigrált Kun Béla is), így meg kellett fontolni, milyen kontextusban tesznek említést a Tanácsköztársaságról és hogyan utalnak arra.

Mondanám, hogy márciusban a Tanácsköztársaságra emlékezünk, azonban a megemlékezés olyan pozitív kicsengést rejt magában, melyet a tárgyalt éra aligha érdemel meg. Így mondjuk inkább azt, márciusban felidézünk egy 100 éve létrejött káros rendszert annak velejáróival és máig ható következményeivel együtt. Szolgáljon intő példaként a jövőre tekintve minden nemzedék számára.

 

Képek forrása: mandiner.blog.hu, galeriasavaria.hu