Hullottak a könnyek – Tizenöt éve hagyott itt minket II. János Pál

2005. április 2-án hosszú betegeskedés után hagyta el az anyagi világot minden idők egyik legnépszerűbb katolikus egyházfője. A sok testi szenvedés ellenére, melyektől akkor örökre megszabadult, milliók voltak képtelenek elengedni a lengyel pápát. Nemcsak szülőföldjén, de a világ minden pontján eredtek meg a könnyfolyamok a virrasztásokon. János Pált halálakor már majdnem másfél évtizede kínozta a Parkinson-kór, utolsó éveiben állapota látványosan leromlott, híveit mégis hidegzuhanyként érte eltávozása. A híradókat elárasztották a bepárásodott, kétségbeesett tekintetek. „Nem hiszem el, hogy nincs többé! Az nem lehet!” – sóhajtott fel egy emberként a katolikus világ.

Tizenkettedik, hitetlenségben eltöltött életévemet tapostam abban az időben, akkor kellett rájönnöm – ezeket a képsorokat látva –, hogy II. János Pál az Anyaszentegyház hívei számára nem csak egy kedves és tiszteletreméltó öregúr, aki néha szép és magasztos dolgokról beszél nagy nyilvánosság előtt. Vagyis nem csak a hívek számára volt több ennél, csupán kizárólag ők birtokolták, csakis a kétségek bántalmaitól nem küszködők birtokolhatták az igazságot: II. János Pál szerető apja volt az egész világnak. És valóban, megkereszteletlen, Istent nem ismerő gyermekként rám is átragadt a veszteség érzése, töredékesen, távol a hívek igazságától.

Csakhogy a távozó főpásztor szelíd nyája egy másik igazsággal is tisztában volt. Azzal, hogy egyedül a test, az a szörnyű betegségeket hosszú éveken át tűrő, valamint két golyó ütötte sebet túlélő test adta meg magát végül. A Szentatya lelkét semmilyen fizikai gyötrelem nem tudta megtörni. A zokogások lassan pityergésekké enyhültek, a könnycsatornák kiszáradása után a szabálytalan légzés idővel újra egyenletessé vált. Az emberek emlékezetébe visszatért az állandóan derűs pápa ösztönző mosolya, amely a legvadabb bűnöket is képes két vállra fektetni.

II. János Pál arca tükör volt, amelyben homályosan megláthattuk teremtőnk szerető, atyai tekintetét. Van egy visszatérő képzelgésem a Szentatyáról, ahogy messziről közeledik felém. Én, mint egy komisz kiskölyök már-már túljátszott, szándékosan parodisztikus alázattal ráköszönök a távolból: „Dicsértessék a Jézus Krisztus, Sancte Pater!”. Mire Ő megengedő kedélyességgel, a fejét kérlelően kissé félrebillentve felel a dacos Cirifischionak: „Mindörökké…de most már javulj meg végre, fiam!”.

A Szentatya földi küldetése 2005. április 2-án véget ért. De megtörhetetlen lelke most is közbenjár értünk, forduljunk bizalommal a szent pápához ezekben a nehéz időkben is!


Krakkó és Wadowice (a pápa szülővárosa):

Róma:

Mexikó:

kép forrása: 777blog.hu