Szándék és tett

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma 2017. október 11-13. között rendezi meg a „Nemzetközi Konferencia a Keresztényüldözésről – Válaszok keresése egy hosszú ideje elhallgatott válságra” című konferenciát. Az egyházak, a magyar kormány, valamint több európai intézmény is képviselteti magát ezen a nem mindennapi rendezvényen. A konferencia felszólalói foglalkoznak a keresztyénséget érő támadásokkal, a keresztyénüldözés következtében elszenvedett veszteségekkel, valamint a segítségnyújtás különböző formáival. A szándék látható, ideje megnézni, hogy hol is tartunk most.

A reformáció emlékévében talán nagyobb figyelmet kap ennek a keveset hangoztatott, sok áldozattal járó jelenségnek az aktualitása. Manapság könnyen beszélhetünk az európai kultúra keresztyén alapjairól, elismerhetjük az egyházak által végzett munka gyümölcseit, sőt magunkra ölthetjük a konzervatív, istenfélő ember ruháját, miközben szemünket becsukva újra és újra megalkuszunk az életünk más-más területén.

Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az Országházban tartott október 5-i reformációi emlékülésen úgy fogalmazott, hogy nem szabad megfeledkezni a „nehéz hétköznapokban is a Biblia fölé hajoló, Istenre figyelő, szüntelenül Istent kereső lelkületről.” Ez a lelkület azonban egyre kevesebbszer nyilvánul meg. Sőt könnyen – láthatóan, vagy éppen rejtve – elítélik és megbélyegzik azokat az embereket, akik a hitbeli meggyőződésükhöz ragaszkodva kívánják élni az életüket. És ez csak Európa, itt mindezt kényelmesen tehetjük, abban a tudatban, hogy nincs semmilyen következménye az életünkben az ájtatosságnak, legyen az őszinte vagy megjátszott. A legjobb szándékú ember is alkalmazkodik ahhoz a közeghez melyben mindennapjait éli, s ha ez az „élettér” mocsárként nyeli el, akkor abban a tudatban süllyed egyre mélyebbre és mélyebbre, hogy ő azért megpróbálta. Talán elgondolkozhatunk arról, hogy a kényelmes kis otthonunkban mit kezdünk a hitünkkel…

Nem kell messzire menni ahhoz, hogy egy teljesen más közeggel szembesüljünk. A Közel-Kelet mellett, Afrikában, Indiában és a Távol-Keleten is atrocitások, fenyegetések és erős nyomás tapasztalható e közösségekkel szemben, hiszen világszerte több, mint 200 millió ember szenvedi el az üldöztetés valamilyen formáját. Talán elegendő azt kiemelni, hogy a megpróbáltatások között élő emberek az egzisztenciális hátrányok és a fenyegetések közepette az életükkel is fizethetnek a hitükért. A keresztyénség világszintű elfogadottsága és a hívők száma – több mint 2 milliárd ember – sem elegendő ahhoz, hogy a közönyhöz, az elkényelmesedés és a belenyugvás atmoszférájához szokott hívek egységesen lépjenek fel. Természetesen több állam, nemzetközi szervezet és egyház is végez humanitárius és missziós tevékenységet, azonban ezek – minden áldozatvállalás és erőfeszítés ellenére – nem rendelkeznek elegendő erőforrással és támogatottsággal. A híradások világában, az egyre inkább sokasodó veszteségek közepette kevés figyelem jut ezekre a történésekre. Hallgatunk, többé-kevésbé követjük a körülöttünk zajló folyamatokat, abban bízva, hogy mi nem fogunk hasonló helyzetbe kerülni. Megvan a magunk élete, a közösségünk, e tragédiákat látva jó szándékkal kifejezzük az együttérzésünket, majd újra visszavonulunk a biztonságos életünkbe. Adorjáni Dezső evangélikus püspök is kifejezte a reformációi emlékülésen, hogy a kommunikáció által uralt korunkban „az emberiség rohamosan felejteni kezdett és a ragályos felejtésben a legveszélyesebb az Istenfelejtés.” Elfelejtkezünk Istenről, és azokról, akik az Ő nevében szenvednek háborúságot.

Mindeközben egyre nagyobb hallgatás övezi ezeket az eseményeket. A szándék önmagában kevés, emberi erő csak részsikerekhez vezethet. A Korinthusiakhoz írt második levél 12. fejezete a következőket írja: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.” Isten tisztában van a test erőtlenségével, az emberi erőfeszítések töredékes és korlátozott voltával, azonban mégis szolgálatra hív. Ez a szolgálat pedig nem a kötelességtudaton vagy a képességen, hanem a megváltás öröméből fakadó reménységen alapszik. Krisztus példájára tekintve legyünk szabadok a segítségnyújtásra. Hogyan tudunk tehát segíteni az üldöztetést szenvedőkön?

A sokféle megoldás közepette két megközelítéssel találkozhatunk: a befogadásra helyezve a hangsúlyt rendelkezésükre állhatunk a saját országainkban, vagy segítséget nyújthatunk az válság sújtotta térségekben. Mindkét megközelítés szükséges ahhoz, hogy a közös fellépés eredményekhez vezessen, hiszen ha nem vagyunk képesek a saját hazánkban segíteni, akkor milyen alapon nyújtunk segítő kezet a károk helyreállítása során. Fontos, hogy törvényes keretek között tegyünk meg mindent, ami lehetséges, és együttes erővel hívjuk fel a figyelmet az elesettekre.

Úgy hiszem, hogy a témával foglalkozó konferenciák segíthetnek a figyelemfelhívásban, az üldözött keresztények megsegítéséért felelős helyettes államtitkárság tevékenysége pedig értékes eszköz lehet ebben a szolgálatban. Mindezek tudatában a kormányzati, nemzetközi és az egyéni erőfeszítések is olyan tettek lehetnek, amelyek – ha töredékesen is – rámutathatnak az emberséget meghaladó szerepvállalásra. Vigyázzunk hát arra, hogy a szolgáló személyek keresztyén lelkülete ne váljon kiüresedett fogalommá!

„Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.”

2 Korinthus 12, 10

Kép forrása: MTI