Zenei rekordnak voltunk szem- és fültanúi a Vajdaságban

A július 20-i hétvégén eleget tettünk Kiss Szabolcs szegedi PROKON-elnök meghívásának, és ellátogattunk a Vajdasági Péterrévére, ahol lehetőségünk adódott megtekinteni egy zenei világrekord-kísérletet (a legtöbb tamburás egy helyen és egy időben), de csak mielőtt megmérettük magunkat egy pörköltfőző versenyen. A fesztivál főszervezője maga Szabolcs volt, aki mindössze huszonkét évvel a háta mögött ezzel már valószínűleg önmagában egy rekordot döntött. Szubjektív élménybeszámoló következik a „feketegallérosok” vajdasági belovaglásáról.

Érdekes hely ez a Péterréve. Állítólag egy falu, legalábbis az illetékesek máig ebben a státuszban tartják, pedig jól láthatóan minimum kisvárosnak is nevezhetnénk. Egy kisváros az avatatlan szemeknek a „semmi” közepén. Mire az ember odajut, körülbelül tíz-tizenöt kilométert kell megtennie földutakon, szántóföldek között, ahol látszólag a madár se jár. Vagyis csak az, a jármű előtt ugrándozó őzeken és nyulakon kívül. Néha már kezdtük azt hinni, hogy a GPS teljesen megzavarodott. „Erre csak nincs olyan település, ahol egy fesztivált meg lehetne tartani” – gondoltuk. Pedig van! Péterréve, ez a „falu” hirtelen óázisként nőtt ki egy szűk útból, amin csak traktoroknak ajánlott közlekedni. Persze nem kell felhőkarcolókra gondolni, de mégis különös, hogy kerül oda egy körülbelül hatezer fős település? Mindenesetre abból az irányból, ahonnan mi megközelítettük, az volt a benyomásunk, hogy a vidéken csak zsákfalvakat fogunk találni.

Pedig van ott élet bőven! Nyugodt, nem rohanós élet, de kétségtelenül egy elviselhető formája virágzott ki a létnek. A helyiek arcán sem az aggodalom, sem az unalom jeleit nem tapasztaltuk. A főtéren található római katolikus templomot és annak kertjét láthatóan igyekeznek szépen rendben tartani, meg úgy általában mindent. Hát persze! A városi ember az egész világ megmentéséről papol, mialatt az aznapi tizedik csikket pöcköli a flaszterra, eközben a vidékiek – ugyan valószínűleg nem sokat törődnek a műanyagot nyelő bálnákkal – legalább a saját környezetükért felelősséget éreznek.

De a városnézés kimaradt a programból. Sürgetett az idő, már minden csapat főzte a maga pörköltjét, mi meg még le se pakoltunk. A szálláshelyek elfoglalása után magunkra öltöttük a híres-hírhedt fekete PROKON-uniformist, hogy abban vonuljunk be az esemény területére, egy tó melletti tisztásra. Találtunk is egy szép árnyékos helyet, ahol felállítottuk a bográcsot és nekikezdtünk az előkészületeknek. A régi (p)rokonok már tudják, hogy – bár a legtöbb dolog tekintetében mindnyájan burokban születtünk – a gázégővel és a széljárással sosincs szerencsénk. Értsd: jó ideig egyszerűen nem akart felforrósodni a bogrács tartalma, ahogy ez már máskor is előfordult. Bár fogyasztottunk a főzés mellett némi Jelen márkájú „haboskakaót”, egy idő után mégis aggódni kezdtünk. Vagyis csak kezdtünk volna, de aztán olyan helyről kaptunk segítséget, ahonnan nem is számítottunk rá.

A szomszédos csapatnál szépen rotyogó kappanpörkölt mellől egyszer csak odalépett hozzánk egy megtermett, hentesforma (mint később kiderült, tényleg hentes volt), mosolygós, ötvenes férfi és bemutatkozott: „Sziasztok! Ferenc Ferdinánd vagyok”. „Na jó – mondtuk – tudunk róla, hogy sokat jöttünk délfelé Budapestről, de azért Szarajevó még innen is elég messze van”. „De engem tényleg így hívnak, nem viccelek” – válaszolta jókedvűen a zavarodott vihogásunkra. Szóba elegyedtünk vele, aztán szépen lassan a két társaság elkezdett összeolvadni. Látszott rajtuk, hogy váratlanul érte őket, hogy „pesti fiatalok” jöttek le főzőcskézni ebbe az eldugott faluba. Ennek olyannyira megörültek, hogy a „haboskakaóink” mellé sorozatban kaptuk a mindenféle „gyümölcsszörpöket”, kísérő gyanánt. Hát Trónörökösöm! Azt a barackot még mindig a számban érzem, nagyon köszönöm!

De visszatérve a deus ex machina eposzi kellékére: Ferdinánd nemcsak a hangulatunkra volt jó hatással, színre lépését követően a csirkepöröltünk is egész szépen kezdett alakulni. Mikor épp nem a mindenféle gyümölcsfőzetekkel, vagy a saját kappanpörköltjének levével kínálgatott minket büszkeségtől duzzadó mellkassal, Ferdinánd a mi munkafolyamatainkat felügyelte. Csinálni nem igazán csinált semmit, de vannak azok az emberek, akiknek már a jelenléte is elég ahhoz, hogy a dolgok működésbe lendüljenek. Annak persze utólag is nagyon örülünk, hogy ezúttal nem egy világháború robbant ki, „csupán” a bográcsunk tartalma kezdett el szépen rotyogni.

Elsők ugyan nem lettünk (Ferdinándék a harmadik helyet csípték meg, amihez ezúton is gratulálunk), de mi nagyon elégedettek voltunk, hiszen az „ehetőnél” jóval magasabb színvonalat sikerült produkálnunk, a saját főztünket dicsérő szavak és jóízű szürcsölések váltogatták egymást az asztalnál. Kellett is már nagyon a fojtás a délelőtti fogyasztásunkra. Persze megtörtént, ami ilyenkor lenni szokott. A zéró alvás és a teli has megtette a hatását. Lesüppedtünk, mint az iszap pedig már sorakozott a sok tamburás a tóval szemben felállított színpadon. Erőt vettünk magunkon és behúzódtunk egy kürtőskalácsos stand árnyékába, leültünk a hideg fűre és vártuk a produkciót. Amint a tamburások rákezdtek, azonnal tudtuk: jól tettük, hogy nem dőltünk ki azonnal az ebéd után, engedve a kajakómának.

Bevallom, én az előadás alatt egy kicsit elszundítottam, de csak a félálom szintjéig, a tudatom ugyan más állapotba került, de az érzékeim élesek maradtak. Az is lehet, hogy ennek így kellett történnie. Az elégedettség érzésével a gyomromban és az elmémben lebegtem az álom és az ébrenlét között valahol, érezve a kürtőskalács selymes illatát, és hallva minden egyes hangot, ami a színpadról felém megindult és mire fülkagylómhoz ért, az ismerős, szívfacsaró magyar dallammá állt össze.

A tamburát egyébként, ahogy az esemény Facebook-oldalán is leírták, Európában leginkább a magyarok, horvátok és a szerbek használják, mint népi hangszert. A ma használatos közép- és dél-európai tamburák Magyarországon alakultak ki a 19. század végén, budapesti hangszerkészítők munkája nyomán. Egészen a 19. századig egymagában, énekkísérő hangszerként (tambura samica) használták, és csak a század második felére jelentek meg tamburazenekarok a mai Magyarország alföldi részein, Szlavóniában és a Vajdaságban.

Magáról a rekordkísérletről persze lemaradtam. Mert ez a hülye pesti azt hitte, hogy ez már az volt. Még sose fürödtünk a Tiszában a vajdasági szakaszán, ez mégse maradhat így – hangzott el az ukáz részemről, és nyugtázva a rekorddöntés sikerét, megindultunk páran a Tisza felé, ami néhány percnyire esett a szépen lassan bulivá átalakuló esemény helyszínétől. A meghökkentően gyorsan, és mélyre süppedő iszapos partnak hála egy pár cipőm bánta a dolgot, meg nyilván a rekordról való igazolatlan hiányzás se vette ki jól magát, de ezekkel együtt szép élménynek bizonyult ez is. A víz meglepően meleg volt, a sodrása pedig egyáltalán nem érte el a zavaró szintet. Egy karikaszivacson lefelé csurdogáló hölgy megkérdezte tőlünk, szerintünk hol érdemes kikecmeregni a folyóból. Miután – hála a Teremtőnek – sikerült lebeszélnünk arról, hogy eltempózzon addig a kompig, amit még mi is alig láttunk szabad szemmel, megkérdezte, merről jöttünk. Válaszoltunk.

„Onnan eljöttetek ehhez a koszos Tiszához?!”  – kiáltott föl.

„Naná! Kegyed szerint jobb nekünk ott a dzsumbujban, ilyen időben?” – kontráztunk rá.

Erre csak helyeselni tudott, de azért látszott rajta, hogy még mindig nem tudta teljesen összerakni magában a dolgot. Ez az őszinte meglepettség egyébként nem ritka arrafelé, de ehhez még visszatérek.

A pancsolás közben kaptuk a hírt telefonon: „megvolt a rekord, de ti amúgy hol vagytok?”. Mi pedig döbbenetünk elmúltával tudomásul vettük, hogy eddig tévhitben fürdőztünk, és lemaradtunk a főattrakcióról.

Visszaérve a szállásra az általános derű először általános kókadtságba csapott át, ami általános csendespihenőbe torkollott. A körülbelül másfél óráig tartó szunyókálásomat a jószándék szakította meg. „Gyere, megyünk vissza bulizni” – hallottam a szavakat, miközben egy enyhe nyomást éreztem a vállamon. Kinyitottam a szemeimet és a csipákon keresztül megpillantottam aktuális főellenségemet. Erre elmondtam az összes lehetséges választ, amit az adott elmeállapotban szenvedő ember szótárából össze lehet állítani, majd becsületből szépen lassan felkeltem. Hiába, az élet nem kívánságműsor, bulizni muszáj. Mondjuk az egyik szobatársam abban a pillanatban nem ezt a filozófiát vallotta. Ő is elkántálta a hasonló indulatszavakból összeállított varázsigéket, amelyek az áloműző démonokat hivatottak elűzni, majd visszaaludt.

A bulit persze nem bántam meg. Ugyanarra a tisztásra kellett visszamenni, ahol délelőtt még kedélyes főzőcskézés volt, de ennek ott már jelét se találtuk. Viszont odasereglett a környék fiatalsága, hogy tomboljon egy jót, ami nem esett senki nehezére, mert a szervezőknek sikerült jó előadókat meghívniuk. Nekem ugyan nem a lieblingem ez a dj-dolog, de ennek a lemezlovasnak kifejezetten élveztem a zenéjét, és úgy láttam, hogy a többiek is. Annyira jó érzékkel csinálta, hogy még azt is megbocsájtottuk neki, hogy a Nélküled című számot meglehetősen átvariálta. Annyira nem is tudott minket megzavarni, hogy ne énekeljük torkunk szakadtából: „Mi egy vérből valók vagyunk!”

A gépek zenei lázadását pedig egy elég kreatív banda követte. Legalábbis nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy a Tankcsapda számok reggae ritmusban működhetnek. Erre már nekünk is be kellett rohannunk a tánctérre, egy kicsit tempóra dülöngélni. Mit kicsit? Végkimerülésig csináltuk! Igaz, addigra a PROKON-pólók száma kicsit megfogyatkozott.

Másnap épp magunkhoz vettük a hidratációhoz szükséges vegyületet egy bolt előtt, amikor meglátva az autóinkon a magyar rendszámot, többen is odajöttek hozzánk, arcukon az őszinte öröm és meglepettség elegyével. Ezt az arckifejezést figyeltük meg a Tiszában fürdőző hölgyön és Ferdinándékon is, és ez az, amit mi anyaországiak talán már csak a Vajdaságban tudunk kiváltani. Erdélyben, a Felvidéken már egészen megszoktak minket, nem arról van szó, hogy ne örülnének, de amit Péterrévén tapasztaltunk…

Ott még valahogy nem magától értetődő, hogy mi a határt arrafelé is átlépjük néha. Persze azt többen is elmondták nekünk, hogy örülnek, hogy a magyarországi politika foglalkozik velük, de látszott rajtuk, hogy azt a helyzetet még nem szokták meg, hogy mi anyaországiak szívesen megyünk hozzájuk. Ez egyrészt nekünk akkor kellemes érzés volt, hiszen jó volt látni, hogy őszinte és erős érzelmeket csalt ki a jelenlétünk a helyiekből, másrészt viszont elgondolkodtunk azon is: nem feledkeztünk meg egy kicsit mostanság a Vajdaságban élő véreinkről?

Miközben a főtéren a harangszó a tízes misére hívta a péterrévei híveket, minket búcsúztatott. Bedobtam a boltban vásárolt Magyar Szó újságot a csomagtartóba és beszálltam. Azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen mi sem természetesebb annál, hogy egy hétvégére elugrok Budapestről a Vajdaságba egy jót enni, fürödni és mulatni, majd az ott beszerzett magyar nyelvű újsággal a hónom alatt térek vissza a fővárosba.

Már ennyiből is megjelent volna a fejemben a gondolat csírája: a monarchia valahol mégsem halott teljesen. Azután viszont, hogy maga Ferenc Ferdinánd mutatta meg nekünk, hogy él és virul, kétség sem férhet ehhez.