„A nemzet szövetét szőni kell”

– interjú Kalmár Ferenc Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztossal

Kalmár Ferencet a PROKON és a KoMPoT (Kolozsvári Magyar Politológushallgatók Társasága) Bácsfeketehegyen tartott konferenciáján tartott előadása után kérdeztük.

Az első kérdésem egy aktuális témára vonatkozik, mit gondol Ön arról a szlovák parlamentben megszavazott törvényről, mely a magyar himnusz éneklésének szankcionálását célozza? Az ügynek valószínűleg lesz még folytatása, ha Andrej Kiska köztársasági elnök megvétózza a döntést, mégis érdekelne, mit gondol Ön az ilyen és ehhez hasonló jellegű esetekről?

Ellenérzést keltenek bennem, hiszen lényegében ez egy idejétmúlt, intoleráns magatartás, amit attól a képviselőtől és politikai párttól tapasztalunk, amelyik ezt beadta. Furcsállom, hogy a teljes szlovák parlament megszavazta ezt nagyon-nagyon kevés kivétellel. Valójában én az ilyen típusú megmozdulásokat és véleményeket avíttnak tartom. Manapság, ahogyan az előadásomban is mondtam, mikor nemzetállamról beszélünk, akkor nem a kirekesztő nemzetállam fogalmát akarjuk újra bevinni a köztudatba és alkalmazni, hanem a nemzetállamnak a nyitott formáját, hiszen Európa történelme olyan, hogy határok mozogtak, közösségek kerültek hol a határ egyik oldalára, hol a határ másik oldalára. Végre – gondoljuk -, hogy eljutottunk egy olyan fázisba Európában, ahol elfogadják azt, hogy a nemzeti identitás és az állampolgárság elválhat egymástól békésen és anélkül, hogy ez feszültséget okozna. De sok politikusban, úgy néz ki, hogy ez nem így működik, pedig ennek van egy nagyon jó példája, Kárpátalja, ahol egy emberöltő alatt legalább ötször kellett volna változtatni nemzeti identitást, ha az az állampolgársághoz volna kötve. Én úgy gondolom, hogy ezen egy európai uniós, V4-es országnak változtatni kell, ez nem maradhat így.

Ön hogyan látja, inkább pozitív, vagy inkább negatív irányba változott az utóbbi években a határon túl élő magyarok helyzete, milyen folyamatokat figyelhetünk meg? Ez egy elég tágan megfogalmazott kérdés, mégis arra kérem, hadd kapjunk képet Ön által a jelenlegi állapotról.

Ez egy nehéz kérdés. Azért nehéz, mert nagyon változó a kép. Mégpedig azt kell mondjam, hogy például Horvátországban az elmúlt két évben elértünk olyan eredményeket, amit az előző tízben nem. Például Szerbiában – most ugye itt vagyunk a Vajdaságban, Délvidéken – a kollektív jogokat elismerik, az egyéni jogokat elismerik, a kollektív bűnösséget eltörölték arról a három faluról, amelyeket sajnos 1945 után kollektív bűnösnek nyilvánítottak. Itt azt látjuk, hogy van egy Brüsszel által is jóváhagyott kisebbségvédelmi akcióterv, amibe mi is bedolgoztunk. Közben azt is látjuk, hogy Ukrajnában mi van, ahol egy teljes beolvasztás és intoleráns magatartás van a kisebbségek felé, így a magyarság felé is. Látjuk Romániában is a magyarság helyzetét, ami szintén abba az irányba mutat, hogy a magyarság bedarálása a cél, a restitúciós folyamatok megakadtak, sőt, vissza is fordultak bizonyos esetekben. Ezen kívül ott van Szlovákia, ahol éppen körülbelül másfél hónappal ezelőtt Pozsonyban ülésezett a kormányközi kisebbségi vegyes bizottságunk és ott tapasztaltam bizonyos előrelépéseket. A szlovák fél olyan dolgokba is belement ezen az ülésen, amit én őszintén szólva, nem is mertem volna gondolni, de belement. Így vannak előre lépések, de vannak visszalépések is. Ha a Kárpát-medence összességét nézem, és az összképet meg akarom határozni, akkor nem tudom, hogy hova jutok. Szóval előre mentünk, vagy hátra léptünk összességében? Valahol léptünk előre, valahol pedig hátra. És valahol elég erőteljesen hátra, így azt, hogy mennyire húzza ez le a pozitív lépéseket, nagyon nehéz matematikailag megfogalmazni.

Ön mint Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos, mit tud tenni a külhoni magyarokért, miben áll az Ön tevékenységének lényege?

Amint mondtam az előadásom alatt is, én a kormányközi kisebbségi vegyes bizottságoknak vagyok a magyar társelnöke. Ezek a vegyes bizottságok nagyon fontosak, mert azok a problémák, amik feszítik a kisebbségi közösségeinket, előkerülnek, úgy a magyarországi nemzetiségek esetén, mint a határon túli magyar kisebbségek esetén is. Ezeket a problémákat, nagyon sokszor konkrét problémákat megtárgyaljuk, és amennyiben közös álláspontra tudunk jutni, egy közös jegyzőkönyvet tudunk alá írni a végén, ennek pedig nagy jelentősége van, mert ez megy a kormányok elé. Ha nincs aláírás, akkor nincs, ami menjen a kormányok elé. Ha van megegyezés, megy a kormányok elé, és például magyar oldalon az történik, hogy ebből kormányzati akcióterv készül határidőkkel és hozzárendelt forrásokkal. Büszke vagyok arra, hogy eddig nyolc ilyen jegyzőkönyvet írtam alá és a kormány nem változtatott rajta egy vesszőt sem, így hát azok a javaslatok, amelyeket megtettünk, azok szépen mentek tovább és az akciótervnek a részévé váltak. A partner oldalon – itt most több partnerről beszélünk – ez a kép megint vegyes, hiszen van, ahol történik aláírás, de utána vontatottan halad az aláírt jegyzőkönyvnek a megvalósítása, mégis ez egy hivatkozási alap, ami sok esetben nagyon jól működik.

Éppen ehhez kapcsolódna a következő kérdésem, hogy milyen az együttműködés a szomszédos országok Önével megfelelő funkciót betöltő személyekkel?

Van, ami nagyon nehézkes, például az ukrán gyakorlatilag be van fagyva, ott a leveleimre sem válaszolnak. A román reláció is nehézkes, de valami levélváltások időnként történnek köztünk, mellesleg a román társelnök jelenleg államtitkári funkcióban van a bukaresti Európai Ügyek Minisztériumában, de korábban Budapesten volt Románia nagykövete, úgyhogy ismerjük egymást és ismeri a témákat. Továbbá Szerbiával az a probléma, hogy még mindig nincs kijelölt társelnök, úgyhogy nem tudok kivel tárgyalni, az előzőt leváltották már egy éve, és azóta nincs újonnan kinevezett. Horvát és szlovén viszonylatban azonban nagyon jó a kapcsolat, a személyes kapcsolat is és tudunk együtt dolgozni.

Mik azok a tényezők vagy hatások, amelyek Ön szerint a leginkább veszélyeztetik a magyar nemzeti kisebbségeket, gondolok itt az asszimiláció kérdésére és hasonló kockázatokra.

Ez minden területen más és más. Például, Szlovákiában én azt látom a legnagyobb veszélynek, hogy a magyarság veszíti el az identitását, asszimilálódik. Ukrajnában van egy erőszakos asszimilációs törekvés, ez a legnagyobb probléma és ott a szegénység szintén nagy nehézséget jelent, és ez a kettő együtt elvándorláshoz vezet. Itt tehát az elvándorlás ilyen szempontból nagy probléma. Romániában szintén az asszimiláció, de amellett az elvándorlás is, hiszen tudjuk – és román statisztikát mondok -, hogy négymillió román állampolgár dolgozik külföldön. Ha azt nézzük, hogy viszonyul ez a romániai magyarsághoz, nyolc százaléka az összlakosságnak magyar és ha vesszük ennek a négymilliónak a nyolc százalékát, ez is háromszázezer körül van.  Bár mondják a magyar szervezetek vezetői, hogy ez nem éri el a nyolc százalékos arányt, hanem kisebb, de akkor is százezerben mérhető. Szóval itt a gazdasági kivándorlás az, ami nagy problémát okoz. Szerbiában sajnos szintén a kivándorlás, itt a beolvadást kevésbé látom veszélynek, mint a kivándorlást. Horvátországban és Szlovéniában az asszimiláció nagymértékben halad előre.

A külhoni magyarok érdekét képviselő szerveződéseknek van-e érdemi hangjuk, az érdekképviseleti törekvéseknek van-e eredménye a gyakorlatban, és ha igen, mennyiben?

Van eredménye, nyilván ez függ az anyaország erejétől és intencióitól is. Szlovéniában a magyarság számára mindig biztosított egy parlamenti hely. A magyarság és az olasz kisebbség számára, ugyanis ezek őshonos kisebbségeknek vannak elismerve, ezáltal biztosított egy-egy hely. Van értelme, van ereje. Horvátországban szintén biztosított egy hely a horvát parlamentben, a Száborban, tehát a jelenlegi formációnak itt is van ereje. Elértünk az elmúlt két évben olyan eredményt, ami húsz éve asztalon volt és csak most sikerült elindítani a projektet. Itt az eszéki Magyar Oktatási Központ kollégiumáról beszélek, ami 1999 óta napirenden volt, mindig kérte a magyarság és csak tavaly tudtuk letenni az alapkövet.  A horvát kormány tett mellé pénzt, úgyhogy ez év őszére meg is épül. Szerbiában a VMSZ (Vajdasági Magyar Szövetség – a szerk.) szintén egy erős szervezet és nagyon jó kapcsolatokat ápol a jelenlegi szerb kormányzattal, de úgyszintén a budapesti kormányzattal is. Erdélyben az RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség – a szerk.) a legerősebb magyar politikai szervezet és az MPP-vel (Magyar Polgári Párt – a szerk.) összefogva erős frakciója van. Nehéz a helyzete a bukaresti parlamentben és a szenátusban, de van ereje. Konzultálnak velük majdnem mindig. Ukrajnában van egy darab országgyűlési képviselőnk, aki a KMKSZ-nek (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség – a szerk.) a vezetője, Brenzovics László. Kárpátalján megvan az erő, ha a kárpátaljai területet vesszük, hiszen ott a megyei önkormányzatnak, a magyarságnak – Kárpátaljának, mint megye, van egy önkormányzata – van alelnöke Barta József személyében és van egy frakciója is. Nagyon jó eredményt értek el a legutóbbi önkormányzati választásokon. Kárpátalján nagyon fontos a magyar kormányzati támogatás, nemcsak gazdasági vagy pénzügyi szempontból nézve, hanem politikai téren is. Szlovákiában a vegyes párt van bent a kormányban, ők tudtak bizonyos eredményeket elérni a magyarság javára. A tisztán magyar párt, az MKP (Magyar Közösség Pártja – a szerk.) sajnos nincs benne a parlamentben, reméljük, hogy előbb utóbb újra visszakerül, hiszen évekkel ezelőtt bent volt, de van ereje a magyarságnak. Lehetne több is…

Szili Katalinnal tartott előadása alatt elhangzott, hogy az Európai Unió nem igazán foglalkozik a különböző nemzeti kisebbségek helyzetével, a kérdésem így arra vonatkozna, hogy Ön szerint ennek mi lehet a legfőbb oka, illetve van-e rá esély, hogy ez a hozzáállás változzon a jövőben?

Először kezdjük az okoknál. A nemzeti kisebbségek kérdése egész Európában egy nagyon érzékeny kérdés. Azért is érzékeny kérdés, mert hol egyik hatalom, hol másik hatalom volt erős, és húzogatták Európa határait jobbról balra, balról jobbra, ezáltal különböző nemzeti kisebbségek, nemzeti közösségek maradtak és kerültek kisebbségi sorba. Mindenki próbálta, főleg a győztesek próbálták mindig konszolidálni saját helyzetüket, asszimilálni amennyire csak lehet a nemzeti kisebbségeket, akik a területükön laktak, ebből pedig adódtak konfliktusok. Szóval az etnikai feszültségekből adódnak konfliktusok, amelyek adott esetben robbanásszerűen jelentkeznek. Ha Dél-Tirolra visszamegyünk, ők 1972-ben kapták meg az autonómiájukat, addig viszont, most azt mondanánk, hogy terrorista támadások voltak a dél-tiroliak részéről. Robbantások a bolognai állomáson, végig robbantották az Alpokban a magasfeszültségű vezetékeket, szóval nagyon sok ilyen dolog volt, ami etnikai szembenállás miatt történt. Ezek a közösségek megalakultak a különböző hatalmak önkényes viselkedése miatt, erőpolitikát folytattak és nem konszenzus-keresést, e miatt pedig konfliktusok támadtak. Az Unióra viszont nehezedik egy pár, eléggé komoly nyomás és főleg magyar részről, különböző magyar képviselők magyar kezdeményezései által. Gondolom mindenki emlékszik rá, hogy van egy ún. Minority SafePack, ami nagyon fontos, van egy Dabis-Izsák Balázs közös per az Európai Unió ellen, amit megnyertek. Úgyhogy az Európai Bizottságnak ki kell írni a polgári kezdeményezést, ami az etnikai régiókra vonatkozik és azoknak a gazdasági elmaradottságáról szól. Ez szintén arra mutat és mindenki, sőt az Európai Parlamentben többször elhangzott és mi is ezt mondjuk, hogy kellene végre egy uniós keret, amely kötelező legyen az összes tagország számára. Szili Katalinnal ki is dolgoztunk egy négy alapelvből álló javaslatot, mely március 16-án jelent meg a Magyar Nemzet véleményrovatában, egész oldalas cikk formájában.

Az utolsó kérdésem az lenne, hogy Ön szerint mi, fiatalok mit tudunk tenni azért, hogy őrizzük a magyar identitást és segítsük a határon túl élő honfitársainkat? Egyetemistaként, egyesületeink, szervezeteink által mi az, amiben tenni tudunk az ügyért?

Nagyon sokat tudnak tenni! Először is önmagukban az identitás az legyen tiszta és legyen jól megfogalmazott. Ezt azért mondom, mert különböző hatások érik a fiatalságot és, hogy ezek a szirénhangok ne vigyék el a fiatalság identitástudatát, hogy például nem jó magyarnak lenni, hanem inkább angolnak vagy bármi másnak kéne lenni, ez nem így van. Ez az egyik, amit saját maguk kell, hogy tisztázzanak önmagukban és ragaszkodjanak az identitáshoz. Minden nemzet, nyelv adott típusú gondolkodással rendelkezik. És ez, ahogy Semjén Zsolt szokta mondani, de teljesen igaza van, hogy Balzac például nem tudott volna olyan műveket letenni az asztalra, ha ő nem abban a francia közegben van. Bartók nem tudta volna ezt megcsinálni, ha nem ebben a magyar közegben van, vagy Petőfi. De ugyanez vonatkozhat Tolsztojra vagy Puskinra, szóval mindezt a diverzitást nem kell feladni, őrizni kell. És a magyar, mint érték, a magyaroknak a szellemi termékei, minden, amivel hozzájárultunk a világ örökségéhez, büszkeségre ad okot. Nem csak zenében, tudományban, hanem mindenfelé, ahol meghatározóak azok az egyéniségek, akik felmutattak valamit és magyarok voltak. Ezen kívül pedig, ami a határon túli magyarságot illeti, én azt tudom mondani, hogy a nemzetnek a szövetét szőni kell. A saját egyéni kapcsolataikon keresztül, a rokoni kapcsolatok, a szervezeteknek a kapcsolatai nagyon fontosak. Önök fiatalok, házasság előtt állnak, az ilyen típusú határokon átívelő magyar-magyar házasságok is jól építik a nemzetet. Ezt saját példám mutatja, hiszen a feleségem szegedi, én pedig brassói vagyok.