Az a vízióm, hogy mindenhol magas az életszínvonal és a kultúrák mégis különböznek

Farkas Ferenc Balázs interjú – 1. rész

Farkas Ferenc Balázs a Semmelweis Egyetem orvostanhallgatója, több más szervezet mellett a PROKON-Budapest tagja. Korábban fél évet élt Párizsban, ahol kutatómunkát végzett, de volt már a Bátor Tábor önkéntese is. Idei utazásai apropóján beszélgettünk vele – a Magyar Afrika Társaság önkénteseként Ugandában, hallgatói ösztöndíjasként pedig Japánban járt nemrég.

Ha jól tudom, egy konferencia szervezésében veszel részt mostanában.

Igen, az Amerikai Magyar Orvosszövetség balatonfüredi konferenciája volt ez. Elsősorban diákok által végzett tudományos munkákat mutatnak be rajta. Tartok én is egy workshopot arról, hogy egy misszió egészségügyi részét hogyan kell előkészíteni. Az ugandai önkéntes tevékenység a Magyar Afrika Társaságon keresztül működik, akik bevonnak önkéntes orvosokat, de magát a társaságot működtető emberek nem egészségügyi végzettségűek. Egy misszió egészségügyi részét  nem ők készítik elő, hanem olyanok akik orvosszakmai ismeretekkel rendelkeznek.

Látszik, hogy fontos számodra a nemzetközi aktivitás, érdekelnek a különböző kultúrák, a különböző szervezetek, sok helyszínre eljársz, sok mindennel foglalkozol. Miből táplálkoznak, mit jelentek ezek a dolgok neked?

Két dolgot tudok kiemelni. Egyrészt alapvetően a tettvágy vezérel, nagyon nem szeretek tétlen lenni. Nyilván az ember tanulással is el tudja tölteni az idejét, de szerintem az életben a puszta lexikális tudás megszerzése csak egy alap, önmagában nem elég, ezen kívül sok más képességre is szükség van, hiszen, ha a beteg „fordítva” veszi be a gyógyszert, vagy be se veszi, akkor nem fog meggyógyulni. A másik az, hogy mind szakmailag, mind emberileg rengeteget lehet profitálni akár egy konferencia megszervezéséből, vagy egy harmadik világbeli országba szervezett egyészségügyi misszióban való részvételből.

Amikor te bekerültél az egyetemre, akkor ezek neked jöttek csak valahogyan, vagy tudatosan kerested ezeket a lehetőségeket?

Ez egy jó kérdés, én zalaegerszegi vagyok, a családomban nincs is orvos, nem sok mindent tudtam ezekről a dolgokról mielőtt a SOTE-ra mentem. Szóval igen, aktívan kerestem, hogy mit lehet csinálni. Úgy voltam vele, hogy ha igaz, amit az idősebbek mondtak, akkor az orvosin a harmadévtől sok energia fölszabadul,  amit érdemes lenne kamatoztatni valahol. A Magyar Afrika Társaság így jött, másodévben az utolsó szigorlatom után még aznap írtam nekik egy emailt, hogy akkor mostantól nagyon szívesen jövök önkéntesnek. Ők voltak az elsők, akikhez jelentkeztem.

És őket, hogy találtad meg? Pont a Magyar Afrika Társaság, nem mondanám, hogy ez mindenkinek ilyen első választás lenne.

Segítségre mindenhol szükség van, Magyarországon is, itt is vannak szegény emberek, de a különböző emberek képességei és adottságai egyes szituációkban hasznosabbak, mint egy másikban. Úgy éreztem, hogy engem nem zavarnának azok a körülmények, amik Afrikában vannak, vagy legalábbis együtt tudnék velük dolgozni, ezért úgy gondoltam, hogy én ott tudnék a legtöbbet segíteni. Tudtam, hogy évek kellenek, amíg az itthoni önkénteskedés mellett ebből afrikai utazás lesz. Ez így is  lett, három évig segítettem a társaság elmaradott magyarországi falvakba szervezett szűréseit.

Ezek milyen szűrések?

Általános egészségügyi szűrések, olyan településeken, ahol nincs megfelelő orvosi ellátás vagy háziorvos. Vagy olyan közösségekben, mint Ópályiban, ahol egy nyomortelepen él nagyjából ezer roma, és nekik ugyan meglenne a lehetőségük, hogy eljárjanak az orvoshoz, de nem teszik. Az ő közelükbe próbáltunk egy szűrést szervezni , hátha akkor kapnak a lehetőségen és eljönnek. Nagyon sokan valóban el is jöttek. Szerencsére általában szívesen fogadnak bennünket.

Szóval ezeket hasznosnak érezted mindig? Akár mások, akár a saját magad szempontjából, jó érzéssel tölt ez el téged?

Abszolút, ezek nagyon hasznosak, azt gondolom valódi változtató erejük van. Szeretném azt hinni, hogy mindenki aki az orvosi pályára jön, az valamilyen fokú hivatástudatot érez magában, tehát ilyen értelemben ez egyfajta lelki kielégülés, igen.

Téged az orvosi pályára akkor a hivatástudat vitt?

Engem abszolút a hivatástudat. A Műszaki Egyetemen kezdtem a tanulmányaimat 2010-ben, négy évig tanultam villamosmérnöknek, viszont amikor elkezdtem dolgozni, akkor rájöttem, hogy a jó fizetés ellenére nekem ez nem elég, nem ezt szeretném csinálni 40-50 éven keresztül. Hoztam egy döntést, hogy mikor, ha nem most, majd egy évvel később felvételiztem az orvosira, és most itt tartunk.

Amiről tudom, hogy különösen érdekel téged, az az infektológia. Mit tartasz benne ilyen lenyűgözőnek?

Rendkívül szerteágazó, tehát majdnem minden más szakterületnek van fertőző betegségekhez kapcsolódó vonatkozása. A szűkebb szakma kiválasztása számomra érdeklődés alapján történt, megfogtak a mikróbák, talán azért, mert rendkívül széles látókört igényelnek. Az is tetszik még benne – ha már így szóba került, hogy engem a különböző kultúrák és a nemzetközi dolgok nagyon érdekelnek -, hogy egy-egy földrésznek vagy égtájnak jellemző infektológiája van, és ez is nagyon sokféle. Magyarországon leginkább már csak a modern társadalomban banálisnak nevezhető fertőző betegségek fordulnak elő, Afrikában viszont egész más dolgokkal áll szemben az ember. Ott sokkal veszélyesebb, roppant egzotikus betegségek vannak. Szóval lehet, hogy ez is ilyen kulturális dolog, hogy ahova mész, ott mindig kicsit más. Miközben a daganatok gyakorlatilag ugyanolyanok mindenhol a világban.

Térjünk rá akkor ezekre a dologokra amiket csináltál. A diverzitás, ami úgy tűnik fontos számodra, az megjelenik földrajzilag is, és a kultúrákban is. Kezdjük az elején, a Bátor Táborba például, hogy jutottál el, akkor is orvostanhallgató voltál már?

Igen, akkor is orvostanhallgató voltam, az is akkor kezdődött, amikor a másodév után önkéntes lehetőségeket kerestem. A Bátor Tábor egy meglehetősen ismert és népszerű dolog az orvosin, szóval úgy voltam vele, hogy megpróbálom.

Mi volt ott a feladatod?

Rejtett erők játszós cimbi voltam, ami azt jelentette, hogy természettudományos kísérleteket mutattunk be a gyerekeknek. Van egy kulcsszó a Bátor Tábornál, a terápiás rekreáció, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy úgy pihennek és tanulnak a gyerekek, hogy közben gyógyulnak is.

Az jutott pont eszembe, amire utaltál is, hogy nem megterhelő-e egy ilyen. Nem feltétlenül csak a Bátor Tábort értve, hanem akár Afrikát, vagy bármelyik munkát vagy önkénteskedést.

Szerintem minden hasonló helyzetben van megterhelő esemény és élmény. Pozitív élmény is van, de azt azért nem mondanám, hogy a pozitív események kiegyenlítik a negatívakat, és akkor minden rendben is van. Inkább azt, hogy ha látsz egy „szenvedést” a világban, akkor mindegy, hogy az megterhel-e téged vagy sem, segítened kell akkor is, ha te emiatt rosszabbul érzed magadat. Még rosszabbul érezném magamat, ha elmenekülnék a lehetőségtől, hogy javíthatok ezen a szenvedésen. Ezzel talán sokan nem értenek egyet, talán még a pszichológiában jártas emberek sem, de itt az egyén szerintem nem olyan fontos, ugye itt most magamra gondolok, szóval a saját jólétem kicsit kevésbé fontos.

Az évek során közben folyamatosan tevékenykedtél a Magyar Afrika Társaságban. Hogyan alakult ki végül, hogy el tudsz menni Ugandába, és milyen feladat volt, amit ott te elvégeztél?

Látták az elkötelezettségemet például a szűrések alatt, hogy képes vagyok jól reagálni váratlan szituációkban , továbbá mindig megoldottam, hogy ott legyek, igyekeztem precízen és teljes erőbedobással dolgozni, és a sokadik alkalom után már számukra is nyilvánvaló volt, hogy ez más helyzetekben is így lenne. Az Afrika Társaságnak több folyamatban lévő missziója is van, és mivel nagyon törekszenek a hatékonyságra, ezért nem turistákat szeretnének kivinni, nem az a cél, hogy valaki elmenjen fotózkodni. Mivel még nem vagyok orvos, és nincsen megfelelő szakmai tapasztalatom, ezért tisztán orvosi misszióban nem is lenne helyem, nem is vehetnék részt. Viszont van egy olyan program a társaságon belül, ami a nők oktatásával foglalkozik Ugandában. Olyan képességekkel ruházzuk fel őket, amivel később magukat is, és a családjukat is fent tudják tartani. Hogy egy példát is említsek: mosható tisztasági betéteket tanulnak meg varrni. Ezt most már olyan jól csinálják, hogy el is tudják adni. Ez a misszió már több éve tart, és a falubeliek részéről felmerült a kérés, hogy legyen egy egészségügyi része is. Végül ebben vettem részt 2019 márciusában, Ugandában, a kenyai határ mellett. Még hallgató vagyok, tehát nem egyedül, hanem a helyi orvosok szupervíziója alatt, őket segítve.

Tapasztalatátadás és segítés, ilyesmi volt akkor amit végeztél?

Így van. Az ugandai orvosok ugyan elmaradnak az európai sztenderdektől, de afrikai szinten egész jónak számítanak, tőlük is sokat lehet tanulni, de a különböző munkafolyamatokat, mondjuk betegvizsgálatot akár én is tudtam nekik tanítani. A közvetlen feladatom a rendelkezésünkre álló laboratóriumi tesztek elvégzése volt, illetve a vakcináció megszervezése, amire azért oda kell figyelni, mert különböző feltételeknek teljesülnie kell – például, hogy a vakcina a gyártól a beadás helyéig 2 és 8 Celsius fok között kell legyen tárolva.

Ők gyártanak bármi ilyesmit, nem kell innen oda szállítani?

Megfelelő ügyességgel és kapcsolatokkal Afrikában is minden elérhető, a minőségre azonban oda kell figyelni. Ugandában muzungunak hívják a fehér embert, ami nem egy pejoratív kifejezés, teljesen baráti, de azt tudják, hogy a muzunguknak általában van pénzük, és nem olyan felkészültek, mint az afrikaiak. Ha például bemegyünk egy gyógyszertárba, az mindig úgy néz ki, hogy előbb bemennek az orvosok, vagy az afrikai segítőink, ők kikérik a listát, és amikor bent már mindenben megegyeztek, mi akkor megyünk be, ellenőrizzük a gyógyszereket és fizetünk, mert ha nem így történne, akkor többszörös árat számítanának fel. Ezt nem feltétlenül kritikaként mondom, van ilyen máshol is, egyszerűen csak oda kell figyelni.

Oktatást is végeztetek az egészségügyi misszió alatt?

Igen persze, a misszió minden szakaszában fontosnak tartottuk az oktatást, hogy beszéljünk arról, hogy éppen mi történik, hogy a vakcinák mire jók, vagy a fogamzásgátlás lehetőségeiről is beszéltünk, például az önmegtartóztatásról, ami az ugandai férfiaknak teljesen idegen fogalom. Nyitottak ők arra, hogy ne kilenc gyerekük legyen, hanem mondjuk csak három vagy négy, csak éppen nem tudnak beszerezni – és egyébként megfizetni sem – a faluban óvszert. A misszió következő lépcsőfoka az lesz, hogy megpróbálunk a helyi politikai erőkkel együttműködve egy olyan árusítóhelyet létrehozni – mondjuk az egyik már amúgy is működő bolton belül –, ahol kedvezményesen vehetnék meg az óvszereket. A puszta adományozás, ha csak fogod és odaviszed a tárgyakat vagy a pénzt, nem működik, emellé a tudást és a szemléletet is át kell adni. A nők nem csak azt tanulják meg, hogyan kell varrni ilyen-olyan betéteket, hanem mellette a saját biológiájukról is tanulnak, arról, hogy mi az a menstruáció. Igyekszünk tényleg a fenntarthatóság jegyében működni ott.

Kik vannak ott ilyenkor, és kik vesznek részt? Akár a szervezet, akár a helyiek részéről?

A projekt vezetője Könczöl Zsófia, ő nagyon komoly munkát fektetett abba, hogy minden feltétel adott legyen az oktatáshoz, a beszerzéshez és a fenntarthatósághoz.Például piackutatásokat végzett, hogy eladható-e, amit gyártanak a helyiek. Voltak helyi segítőink is, nélkülük egy európai el van veszve. A legfőbb közülük Flavia, akire mindig lehetett számítani, ő tudta azt is, hogy a többiek közül ki igazán megbízható. Ő oktatta egyébként a varrást, mert van könnyűipari végzettsége. A helyi segítők majdnem mind olyanok, akiknek valamilyen személyes kötődésük van a faluhoz. A misszió ideje alatt ki vannak fizetve, mert azt ők sem engedhetnék meg maguknak, hogy egy hónapra eltűnjenek a munkájukból, de az alapvető motivációjuk inkább az, hogy a fele családjuk még a faluban él. A fő programban egyébként jelentkezés alapján nők vesznek részt, van ezen kívül egy tinilány oktatási program, oda inkább kiválasztásos alapon kerültek, a hátrányos helyzetűekre helyezve a hangsúlyt.

Van valamilyen fejlemény azóta, hogy kint voltál? Illetve csinálsz valamit a szervezetben a közeljövőben?

Messengeren szoktunk beszélni, kiutazás évente két alkalommal van, kétszer egy hónapos időtartamra. A köztes időben itthon folytatódnak a szűrések, illetve az adománygyűjtés és a szervezkedés megy, mert a forrásokat valahonnan elő kell teremteni. Magánadományok, egyszázalékos felajánlások szoktak bejönni, de időnként Facebookon is írunk ki gyűjtéseket, akár ruhákra vagy cukorkákra is. Pályázatot is írunk az ugandai misszióhoz, igyekszünk fenntartható ellátást biztosítani. Az lenne a legjobb, ha meg tudnánk szervezni, hogy legyen nekik ott legalább egy nővér végzettségű ellátó, akihez az egész faluból mehetne mindenki bármikor. Szerencsére van, aki nagyon sokat segít, például Fekete György professzor úr a II. számú Gyermekklinikáról közreműködött egy mikroszkóp beszerzésében, ami a következő alakommal nagy mértékben fogja segíteni a diagnosztikát.

Beszéljünk akkor most a Japánról, hogy ott mit csináltál, volt-e e ennyire izgalmas, kapcsolódik-e valamihez, vagy egy külön történet?

Negyedév után az orvosi egyetemen van egy egyhónapos nyári sebészetgyakorlat. Talán mondhatom, hogy a legnívósabb hely, ahol ezt a Semmelweises hallgatók eltölthetik, az a japán Saitama Egyetem cseregyakorlata. Pályázati úton kerültem be, és az a vicces, hogy Ugandában a közelünkben egy darab fa alatt volt internet, onnan videó interjúztam a bírálóbizottsággal. Teljesen megszervezett egyetemi ösztöndíj volt, sebészeti gyakorlatot kellett végezni, tehát a legtöbb időt a műtőben töltöttük. Engem nagyon meglepett, hogy Japánnal kapcsolatban a legtöbb sztereotípia igaz. Ha az ember elutazik Nyugat-Európába, akkor a sztereotípiákat maximum a történelemkönyvekből lehet már csak felidézni, a való életben nem, de Japánban, ami egy rendkívül izolált ország, rengeteg minden igaz volt. Van egy dolog, amit ők úgy neveznek, hogy a száz százalék kultúrája. Bármit is csinálnak az emberek, azt száz százalékosan teszik. Emiatt például a pályaelhagyó édesanyák aránya is nagyon magas, mert az az elképzelés, hogy ha valaki dolgozik, lehet akár férfi, akár nő, akkor száz százalékosan kell csinálnia. Viszont, hogy ha valaki anya lesz, akkor nincs mese, azt kell száz százalékosan csinálnia. Ez a férfiaknál abban nyilvánul meg, hogy nagyon keveset vannak otthon, rengeteget dolgoznak. Engem teljesen meglepett, hogy az egészségügyben dolgozók szombatonként is bemennek ingyen és bérmentve. A munka elvileg ugyanúgy hétfőtől péntekig tart, napi nyolc órában, de ennek ellenére szombaton is mindenki bent van, mert aki nincs ott, az ciki, vagy az lusta, azt kinézik. Az ilyen munkamánia, és az ebből következő elég magas öngyilkossági ráta az nem jó, de az a precizitás és az az alázat, amivel bárki végzi a munkáját, az figyelemreméltó. Még egy olcsó étteremben is arra számíthat az ember, hogy viszonylag jó minőségű ételt fog kapni, mert egyszerűen ők úgy érzik, hogy azt is jól kell csinálni. Ebből szerintem rengeteget lehetett tanulni. Nincsen ellopott öt perc Facebook, hanem amikor munkaidő van, akkor munka van. 12.00-kor letesszük a tollat, és elmegyünk egy órára ebédelni, de 13.00-kor már ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, szóval ez a precizitás és maximalizmus lenyűgöző. Mondjuk nem nagyon tudnám elképzelni az életemet Japánban, mert olyan sok szabály van, ami egy európai ember számára szerintem már egy kicsit nyomasztó.

Végül is akkor ösztöndíjasként tanultál ott.

Igen, végig a sebészetgyakorlatot végeztük. Hétvégenként volt egy kis időnk kirándulásra, a hétköznapokon a cserediákokkal töltöttük az időt. A japán egyetem azért szervezi és fizeti ezt a programot, mert az idegen nyelvet jól beszélők száma az országban borzasztó csekély. Azt szeretnék, ha ez fejlődne, ezért finanszírozzák a világ több pontjáról érkező cserediákokat. Nekünk az a feladatunk, hogy ott angolul beszéljünk velük. Japánból is jönnek ide, hogy ők is tanuljanak egy másik kultúrát, egy másik működési rendet is, mert például ott nem nagyon van szó a nemre, inkább azt mondják, hogy talán. Talán elmegyünk délután moziba, és akkor ez azt jelenti, hogy biztosan nem megyünk el. Szerintem olyan szakmai kérdésekben, mint amilyen az egészségügy, vagy mint a mérnökök munkája, ott bizony néha nemet kell mondani, erre próbálják őket sarkallni.

..hogy vegyék át ezt a szemléletet.

Igen, mert egyébként ők egymást nagyon jól megértik, ők pontosan tudják, hogy mikor mond valaki igent vagy nemet, de amint kikerülnek a nemzetközi színtérre, vagy egy konferenciára, ott már ezzel problémájuk van. Megrökönyödnek, ha valaki azt mondja, hogy áh, most nem vagyok éhes, mert ez nekik udvariatlanság.

Volt még valami hasonló igaz sztereotípia, amivel találkoztál? Ahogyan láttam, elmerültél a japán kultúrában, többek között teázási szokásokról is posztoltál.

Számomra a kultúra sokkal érdekesebb, mint mondjuk a tokiói Disneyland. Bárhova utazom, szeretem a helyi dolgokat megélni. Lekopogom, szerencsére nem vagyok finnyás,  mindig a helyi ételeket eszem, valamint akkor érzem jól magam, ha a helyi viselkedési normákat betartom – ezt elvárnám mindig fordítva is, azoktól, akik idejönnek hozzánk. Ilyen szempontból Japánban nem volt gondom, mert a drága szüleim megpróbáltak udvariasra nevelni, és ott ez rendkívül fontos. Volt olyan is, aki elment a moziba megnézni valamelyik új szuperhősfilmet, de ezért felesleges elutazni 9000 kilométert, ezt itthon is meg tudom tenni. Viszont a maccsa zöld tea ceremónián itthon nem lehet részt venni, vagy ha igen, akkor sem ugyanolyan.

Értem, ott autentikusan megcsinálták úgy ahogy kell, és akkor azt át tudtad élni első kézből, és nem itt valahol a sarkon.

A világ hatalmas gyönyörűségének tartom a különböző kultúrákat, és elszomorító, ami Európában és a nyugati világban történik. Van egy kulturális olvasztótégely, mindenki ugyanolyan lesz. Elsősorban azt veszi át a többség, ami az amerikai popkultúrából kiszivárog, ez nekem egyáltalán nem tetszik.

Akartam is kérdezni, hogy neked ezzel milyen viszonyod van, mert hiszen mondhatjuk, hogy érdeklődsz a kultúrák iránt, elsőkézből meg is tapasztaltál hosszabb-rövidebb ideig párat, fiatal vagy, valószínűleg elkerülsz még más kultúrák közé is. Hogy akkor ez mit jelent neked, te üdvözlöd azt, ha sok kultúra van egy helyen, és az milyen jó, hogy pesten 26 féle étterem van? Vagy ezt olvasztótégelynek értékeled? Vagy hogyan viszonyulsz ehhez? Nem egy jó dolog az, hogy nahát, itt is lehet maccsa teát kérni, vagy ez elveszi az egésznek az értékét? Esetleg elveszik az, ami a helyi? Neked mi a véleményed erről?

Azt gondolom, hogy az emberek teljesítőképessége, érdeklődése, ez mind véges. Ha nagyon sok tőlünk idegen dolgot adaptálunk a mindennapjainkba, azzal valamennyit elveszítünk a sajátunkból is. Ez nem jelenti azt, hogy a változás rossz folyamat lenne, tehát ha mondjuk magamat konzervatívként helyezem el, akkor az számomra egyáltalán nem azt jelenti, hogy azt szeretném, hogy minden abban az állapotában maradjon meg ahogy most van, vagy ahogy száz évvel ezelőtt volt. Vannak olyan hagyományok, kulturális elemek, amik között nem lehet rangsorolni. Például aközött, hogy mi most éppen kávét iszunk, japánban meg zöld teát lehet inni, nem lehet rangsorolni. Aztán vannak olyanok, amik között meg lehet. A nők helyzete nagyon divatos téma manapság. Ez alapján igenis lehet rangsorolni, vannak olyan kultúrák, ahol lehetne mit fejleszteni. Tehát nem azt mondom, hogy egy ország úgy tartsa meg a kultúráját, hogy a nők jogait továbbra sem veszi figyelembe. De az, hogy az egyik helyen turbánt viselnek, a másik helyen meg mondjuk darutollas kalapot, az inkább különlegesség és szép dolog. Nincs abban funkcionálisan különbség, hogy az egyik ilyen, a másik meg olyan, és nem tartom jónak, ha ezek a dolgok elvesznek.

Gondolkodom csak én is azon, amit mondasz, mondjuk például nem kávéztunk mi sem mindig, a törökök hozták ide. Azt mondod, hogy nyilván van változás a világban, meg nem lehet mindent ugyanúgy megtartani, viszont akkor az a változás legyen folyamatos, vagy organikus, vagy hol van ennek a határa?

Nem ez a lényeg, de az egy jó példa, hogy nem mindig kávéztunk, hanem a törökök hozták ide. A törökök, amennyire én tudom, nem békés szándékkal érkeztek, de ez most már így van, most már örüljünk, hogy itt vannak a török fürdők. Viszont abban a helyzetben, ott és akkor, biztos, hogy én is azt mondtam volna, védjük meg az életünket és a hazát. A változás akkor is megtörténik, ha nem akarjuk, és pont ez benne a szép. Nem feltétlenül kell ezt úgy facilitálni, hogy elvesszenek benne olyan dolgok, amikben amúgy lett volna érték. Az értékek elvesztésében próbáljunk meg nem közreműködni, sajnos így is, úgy is megtörténik.

Most leszámítva azokat, akik meghaltak 500 éve, mert az nyilván veszteség, de olyan nagy baj az, hogy van most kávé, olyan nagy baj, hogy van most török fürdő? Az egész problémának szerintem a hátulütője az, ha vér folyik, vagy ha úgymond háború van, legyen az akár verbális, vagy akár csak olyan szinten, hogy a rivális bandák kiszorítják egymást az egyik utcából a másikba. Mert ugyan persze nem halnak meg, de mindez akkor is ez problémát okoz, szenvedést okoz, és ez a hátulütője a dolognak, nem az, hogy itt kávé lesz, vagy kulturálisan megváltozik valami.

Világos, de akkor térjünk vissza az egyik korábbi kérdésedre, ez a multikulturalitás. Természetesen nem probléma, hogy van Pad Thai Budapesten, meg van néhány kínai étterem, sőt, tök jó, hogy nem kell mondjuk egy rosszabb helyzetben lévő családnak elutaznia a föld másik végébe, hogy kipróbálhassa a kínai kaját. Nem erről beszélünk, hanem arról, hogy nem vagyok biztos benne, hogy akik nagy tömegekben beáramlanak Európába, azok azért jönnek, mert a kultúrájukat itt szeretnék megismertetni másokkal, hanem azért, mert nekik otthon a helyzetük nem megfelelő. Itt jön az a gondolat, hogy ha valakik tömegesen arra vannak kényszerítve, hogy elhagyják az otthonukat, akkor ott valami hatalmas probléma van. Arról pedig kizárólagos a véleményem, hogy a problémát azt ott helyben kell megoldani. Damaszkusz a világ egyik leggyönyörűbb helye volt, évezredeken keresztül virágzó város. Most pár év alatt sikerült a porig rombolni. Előtte viszont nagyon hosszú időn keresztül a szíriai emberek boldogan tudtak élni ott. Nyilván most, hogy háború van, nem élnek boldogan, de ezeknek a problémáknak a megoldása ott helyben kell történjen. Szerintem hosszú távon mindenki otthon érzi jól magát. Az ugandai misszió is erről szól, hogy egy családnak ne kilenc gyereke legyen, hanem három vagy négy, és a banánültetvények között is olyan életet tudjanak élni amiben boldogok és nem szűkölködnek. Lehet, hogy nekem van egy ilyen hülye vízióm, de elméletileg és technikailag nem látom akadályát, hogy egy távoli jövőbeni időpontban eljöjjön az, amikor mindenhol viszonylag magas az életszínvonal, és a kultúrák mégis különböznek.

folytatása következik…