Az is hozzájárul a beteg gyógyulásához, aki letörli a korlátot

Farkas Ferenc Balázs interjú – 2. rész

Farkas Ferenc Balázs a Semmelweis Egyetem orvostanhallgatója, több más szervezet mellett a PROKON-Budapest tagja. Korábban fél évet élt Párizsban, ahol kutatómunkát végzett, de volt már a Bátor Tábor önkéntese is. Idei utazásai apropóján beszélgettünk vele – a Magyar Afrika Társaság önkénteseként Ugandában, hallgatói ösztöndíjasként pedig Japánban járt nemrég. Az interjú első részét itt olvashatjátok el.

Beszéltünk a különböző kultúrák egymáshoz való viszonyáról, hogy hogyan hatnak egymásra. Rövid távon talán sokkal könnyebb adaptálódni egy másik kultúrához, mint hosszútávon, nyilván megvannak az embernek a saját szokásai, azt mondod mindenki a saját otthonában érzi igazán jól magát. Japánt most leszámítva, ami el van zárva a tengeren, nem él senki egy izolált helyen, kicsik a távolságok a különböző otthonokhoz képest és határterületévé válik egymásnak minden kultúra ezáltal. A folyamatos kölcsönhatással csak felgyorsul az a dinamizmus, ami itt több száz évig tartott, hogy bejöjjön a kávé, ma már pillanatok alatt nyílik egy thai étterem. Lehet, hogy ez rossz, meg az emberek ehhez még annyira sem tudnak alkalmazkodni, mert ugye hosszú távon otthon érzed jól magadat, és hogyha elveszik a hosszú táv, mert túl gyorsan változik minden, akkor az kényelmetlenné válik. Önmagában nem tartom problémának azt, amikor kultúrák kölcsönhatnak, akkor van baj, amikor ez fokozhatatlan mennyiségben történik egyszerre, mert az senkinek nem jó.

Igen ez így van, ebben teljesen egyetértünk, hogy ez a – talán az internetes kornak köszönhetően – iszonyatosan felgyorsult változás nagyon sok mindenkiben kényelmetlenséget szül, és emiatt belső konfliktusok lesznek. Ebből lesz az, hogy emberek utálják egymást pusztán csak a bőrszínük, vagy a származásuk miatt, amivel én nagyon nem értek egyet. Szerintem az embereket az egyéni tulajdonságaik és a cselekedeteik alapján kell megítélni. Plusz, amit mondasz, hogy ez egy kölcsönhatás, hogy egymástól átvesznek dolgokat, ez lenne talán a normális, és történelmileg jellemző szituáció. Ezzel szemben, amit mondjuk az Egyesült Államok képvisel, az nem egy kölcsönös viszony, az inkább egy kultúraexport, amivel már nem teljesen értek egyet. Másrészt meg azt gondolom, hogy az embernek szüksége van az életben bizonyos kapaszkodókra. Ezek a kapaszkodók olyan viszonyítási pontok kell, hogy legyenek, amik meghatározzák őt, és elkülönítik a többi embertől. Az, hogy valaki hova született, és milyen kultúrához tartozik, az egy nagyon fontos kapaszkodó. Ha egyetlen kultúra lenne a világon, és mindenki ugyanolyan lenne, egy rendkívül fontos kapaszkodó tűnne el, sokkal nehezebb lenne az embernek elhelyeznie magát a világban, és ezáltal boldog életet élnie.

De nem törvényszerű-e, hogy ha ebben a lekicsinyedett világban mindenki egymás kölcsönhatásában él, és ha azt mondjuk, hogy kölcsönhatásban keverednek a kultúrák, akkor a globalizált világban pár száz éven belül amúgy is egy ilyen massza jön létre? Ha van mondjuk öt kávéspoharunk más-más kávékkal, és ezek itt elvannak, lötyögnek, remeg az asztal, átcsöppen egyik a másikba, az más, mint ha összeöntöm mind az ötöt, mert akkor az össze fog állni egy idő után, egy keverék tök hamar készen van. Szerintem erre nincs az emberek agya, evolúciója, pszichéje felkészülve, hogy ez ilyen gyorsan ilyen hamar végbe menjen.

Én szeretném, ha nem ez lenne a természetes folyamat, mert azt gondolom, hogy ez olyan belső társadalmi és pszichológiai feszültségeket szülne, amiket el sem tudunk jelenleg képzelni. Abban egyetértünk, hogy ez a jelenlegi tendencia, de szerintem ez egyrészt nem kívánatos, másrészt meg szerencsére olyan helyek, és olyan események is látszódnak a világban, amik ennek megpróbálnak -hangsúlyozom békés, és a normális együttélést megteremtő keretek között – ellenállni. Úgy is megfogalmazhatom, hogy nem mások kapaszkodóival kell foglalkozni, hanem arra kell törekedni, hogy egy közösség, társadalom vagy nemzet a sajátjait meg tudja tartani. A nemzet szót még nem használtam, pedig ez egy igen fontos kapaszkodó, és egy olyan fontos válaszfal, ami szerintem nem lenne jó, ha hosszú távon beolvasztásra kerülne.

Egyrészt akkor van a nemzet, ami egy erős kapaszkodó, és ezzel szemben vannak a globális kikezdések, ami szerintem nem egy irányított folyamat, ez egyszerűen csak így van, mert ezt hozza következményként a világ mostani állapota, amiről beszéltünk is. A kérdés az, hogy lehetnek elég erősek egyes kis nemzetek, hogy egy ilyen szituációt, amikor interneten egy kattintásra van Kína, megállítsanak? Akár tényleg békés eszközökkel, lehet olyan erős kulturális, akár nemzeti identitást csinálni, hogy ez megálljon, amikor a világ ennyire erősen a másik irányba mutat?

Azt gondolom, hogy lehet. Amikor itt volt ez a cseregyakorlat, és kint voltunk Japánban, rajtam kívül még 19 másik cserediák volt ott különböző országokból. Aki nem tudott a saját kultúrájából valamit felmutatni, valamilyen ismeretet, kulturális sajátosságot, az egy picit úgy éreztem; szégyellte magát. Az, hogy külföldi tapasztalatokat szereztem, csak erősítette bennem azt az érzést hogy a saját kultúráddal, vagy saját elhelyezkedéseddel tisztában kell lenned. Nagyon jó, hogy erre lehet büszkének lenni, és nagyon érdekes, hogy az enyém különbözik a másikétól. Amikor a másik eljön ide, és szeretettel fogadjuk, akkor neki is legyen érdekes, hogy ez egy másik, és nem ugyanaz, mint amit bárhol máshol látott. Jó példa az ilyesmire a nyelvtanulás. Ha valaki megtanul egy nyelvet, akkor azzal csak egy plusz készséget szerez, egy plusz értéket teremt saját magán belül, ettől még nem fogja elfelejteni mondjuk a magyar nyelvet. Soha nem mondanám azt, hogy a nemzet megtartásának érdekében szigeteljük el magunkat, és ne oktassunk nyelveket, ez egy badarság. Attól még, hogy valaki tud angolul, attól még ugyanolyan gyönyörűen beszélhet magyarul is. Ezek nem egymást kirekesztő folyamatok. Ez nem jelenti azt, hogyha valaki büszke a sajátjára, azt képviseli, és ápolja, az egy csöppet is elutasítja a másikét.

A következő kérdésem arra vonatkozik, hogy tudsz-e olyan példát mondani akár Ugandából, akár Japánból, ami kiemelkedően más, mint Magyarországon, akár az egészségügy tekintetéből is nézve ezt?

Ugandában az átlagos gyerekorvos havi fizetése 6 millió forintnak megfelelő összeg. Ott ugye minden olcsóbb, ez egy szegény afrikai ország, így el lehet képzelni mennyire gazdag egy orvos. Muszáj őket ennyire megfizetni, mivel ők a brit protektorátus következményeként tudnak angolul, és egy pillanat alatt bármelyik másik országban érvényesülni tudnának. Ez a pénz tartja őket otthon. Na de a gazdagság miatt félig meddig mindenhatónak is érzik magukat, miközben a szakmai színvonaluk azért nem ennek megfelelő. Ebben gyökerezik az egész probléma, ami miatt nem az igazi az ugandai orvosi rendszer. Nincs kiterjedt hálózat sem. Annak ellenére, hogy van néhány közkórház, ami elvileg állami, és elvileg ingyenes kellene, hogy legyen, megfelelő pénz nélkül nem fogadnak, elküldenek. Tehát az egészségügy, szörnyű állapotban van.

Ott élnek az igazi orvosbárók?

Ott minden orvos egy báró igen. Némi tudása az embereknek is van arról, hogy például malária esetén mit kell csinálni, de jelentős probléma, hogy ezen kívül mennyire rá vannak hagyatva egy-egy orvos jóindulatára, ami kérdéses, hogy megvan-e. Japánban az ellenkezője igaz, az ottani orvosi rendszer a tapasztalataim alapján nagyon hasonlít a magyarra. Ott is előfordul ugyan a paraszolvencia, de az orvosok rendkívül alázatosak a beteggel szemben.  Megvan irántuk is a hatalmas tisztelet, de ott nem saját magukról gondolják azt, hogy félistenek, hanem a betegek tekintenek rájuk úgy, mint félistenekre. Egyénként kifejezetten leterheltek, az egy orvosra jutó betegteher Japánban kétszer akkora, mint Magyarországon, ennek ellenére egy műtéti beleegyező nyilatkozat az egy félórás beszélgetés, nem lehet belőle lecsípni. A beteg kérdéseire való válasz adásból nem lehet lecsípni és a beteggel udvariasnak kell lenni, ebben nincsen apelláta. Nagyon alázatosan állnak hozzá. Emellett a betegek maximálisan bíznak egyrészt a technológiában, – ez kulturális vonatkozás – másrészt az orvosokban is, az előírt utasításokat mindig betartják. Magyarországon sokan azért nem gyógyulnak meg, mert ugyan jó gyógyszert kaptak, de nem szedik be, vagy nem megfelelően szedik be, esetleg abbahagyják, mielőtt javulás jönne. Ilyen szempontból a kimenetelek ott jobbak. A nagy betegteher abból is fakad, hogy egyrészt nagyon öregszik a társadalom, a világ legkisebb fertilitási rátája van ott, másrészt egy japán egy évben jóval gyakrabban jár el orvoshoz, mint egy európai. Rengeteget járnak orvoshoz, rengeteg vizsgálatot elvégeznek rajtuk, és emiatt az élettartamuk is jóval hosszabb. Persze ez az életszínvonallal és még sok mindennel összefügg, de ez is egy nagyon fontos tényező.

Mi az, amit külföldi tapasztalataid alapján Magyarországnak a leginkább át kéne vennie, mi mit tanulhatunk, és mi az, amit ők tanulhatnának meg tőlünk?

Ugandával kapcsolatban azt tudom elmondani, hogy Magyarország minden szempontból jobb ország, mint Uganda. Aki nem utazik oda, az nem tudja elképzelni a különbséget. Azt tudom csak kiemelni, hogy az emberek ott rendkívül gondtalannak tűnnek. Megjelennek persze a mindennapi problémák, az, hogy van-e elég étel, de a lehetőségeikhez mérten igyekeznek vidámak lenni. Nem azt a manapság divatos gondolatot akarom erősíteni, hogy akkor ők így boldogok ahogy vannak, és hagyni kell őket. Segíteni kell őket, és lehet javítani az életükön. Viszont az ő életükben is van öröm, és kicsit gondtalanabbak is, mint a felgyorsult, fejlett világban élő emberek. Japánnal kapcsolatban már kicsit más a helyzet. Azt szoktam most mondani, hogy amit meg kellene tanulnunk, az a munkánkkal szembeni alázat. A magyar emberek abszolút értékben rengeteget dolgoznak, de ennek a hatékonysága és a minősége nem mindig megfelelő. Egy japán kórház takarítóján látod, hogy tudja, hogy ő a korlát letakarításával hozzájárul a beteg gyógyulásához. Az lenne a jó, ha így állna hozzá mindenki.

Említetted, hogy vannak öt perces Facebook-idők, vagy akár egyórássá nyúló Facebook-idők, ez itthon inkább jellemző?

Nem szeretném azt sugallani, hogy a hazai egészségügyben bárki is lopná a napot, mert ez így egyáltalán nem igaz. Viszont mindannyiunknak vannak kollégái, vagy mindannyian találkoztunk már azzal, hogy öt perccel tovább nyúlik a kávéidő, vagy, most épp elolvastam egy cikket az interneten. Lehet, hogy ezzel nincsen probléma, a pszichológiai kutatások biztos ki is tudják mutatni, hogy ez rendben van, de Japánban ez egyszerűen nem létező dolog, és ez valahogy összefügg a magasabb hatékonysággal is. Ott a facebookozás az ebédszünet közben lehetséges. Persze az is lehet, – mivel ők rendkívül diszkrétek – hogy csak nem láttam, amikor csinálták. Azt lenne még jó eltanulni a japánoktól, hogy lehetséges érzelmi és lelki beteljesülést és kielégülést találni abban, hogy jól végezzük a munkánkat. Mindenféle munkában képesek ezt megtalálni. A buszvezető számára az egy szolgálat, hogy ő a többieket el tudja vinni valahová. Nehéz ezt így megfogalmazni, mert ott egyébként senki nem vallásos, de a kereszténységben a szolgálat egy gyakran előkerülő fogalom. Szerintem jó ez a szemlélet, de mindez megvan a vallás nélküli Japánban is, és jó lenne, ha kicsit mi is átvennénk ezt a hétköznapjainkba.

Ez is egyfajta hivatástudat, vagy legalábbis észreveszik azt, hogy ők mint egyének milyen szerepet töltenek be a közösségben.

Ez biztosan így van, mert amikor beszéltünk róla, hogy őket nem zavarja-e ez a rengeteg szabály – meg eleve ott az érzelmeket nem nagyon szabad kimutatni, tehát amit mi láttunk rajtuk, az csak egy felszín, belül közben lehet, hogy felrobbantak éppen, -, akkor többnyire mégis azt mondták, hogy ők szeretik hogy Japán ilyen, ők biztonságban érzik magukat. Nem a terrorizmusról van szó, hanem mondjuk arról, hogy szeretik a pontosan érkező vonatokat, és tudják, hogy ez azért van így, mert mindenki rendesen csinálja a dolgát. Kicsi ellentmondás, hogy ezzel együtt viszont szavazni meg senki nem megy el, mert arról azt gondolják, hogy egy szavazat nem számít a 140 millióhoz képest. Abe Sinzót akkor választották meg újra, amikor kint voltunk, és a velünk együtt tanuló hallgatók közül senki nem ment el szavazni. Mi nem is tudtunk róla, hogy azon a napon választások vannak. Ez elég meglepő volt a számomra. Persze most elmentünk abba az irányba, mintha a japán társadalomban minden jobb lenne, pedig ez nem igaz. Ez a társadalmi berendezkedés a második világháborútól napjainkig egész jól működött. Nem nagyon zavarta őket, hogy közben a fizetésük felét elveszi az állam, vagy hogy ha a szüleidtől örökölsz egy házat, és nem vagy nagyon-nagyon gazdag, akkor garantáltan el kell adnod, mert akkora az örökösödési adó, hogy nem fogod tudni zsebből kifizetni. Vannak ilyen európai szemmel felháborító dolgok. Nem lehet kijátszani a rendszert, ők szabályos emberek, elég jól ki van találva. Probléma az is, hogy öregszik a társadalom, egyre több nyugdíjas és egyre több beteg ember lesz. Nagyon aggódnak, hogy mi lesz húsz-harminc év múlva, mert nem születik elég gyerek. Jó kérdés, hogy ki fogja kifizetni azt a szociális hálót, ami 30 éve még zseniálisan működött, most meg éppen, hogy működik még. A politika is keresi, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Vannak változások, például Japánban külföldi orvos soha nem praktizálhatott, csak egy rendkívül hosszú és keserves akkreditációs folyamat után. Pár évvel ezelőtt azonban engedélyezték, hogy külföldi orvosok gyógyíthassanak Japán területén külföldieket. Ez volt az első lépés, és a kinti külföldi orvosok szerint pár éven belül – pont azért, mert a helyi orvosok ennyire leterheltek -, engedélyezni fogják, hogy könnyebben bekapcsolódhassanak ők is a gyógyításba.

Kicsit átkanyarodtunk abba, amit az előbb kérdeztem, hogy mi az amit ők tanulhatnának meg tőlünk. Indirekt módon arról beszélünk, hogy mik az itteni értékek.

Szerintem önállóságot, talpraesettséget, és azt hogy mi történik akkor, ha valami nem úgy alakul ahogy tervezték. Erre azt hiszem az a pszichológiai fogalom, hogy bizonytalanságtűrés, ami nagyon alacsony Japánban. Ne így legyen persze, de nem tudom, hogy egy háborús helyzettel mit kezdenének most. Egy természeti katasztrófával a nagy szervezettségük miatt megbirkóznak, mert akkor akik nem érintettek a katasztrófában, azok hirtelen odamennek, önkéntes munkával és sok pénzzel megoldják a problémát, de azoknak, akik elvesztették az otthonukat, már nem olyan egyértelmű a szituáció. A japánok például nem valami nyitottak más kultúrákra és más emberekre, sőt, inkább azt mondanám, hogy meglehetősen elutasítóak. Egyébként minden eddigi tapasztalatomat figyelembe véve, – függetlenül a politikai helyzettől, mert az valakinek vagy tetszik vagy nem – de Magyarországon a hétköznapok és az élet az egyáltalán nem olyan rossz, mint ahogyan az emberek néha lefestik, vagy leírják az újságcikkekben. Magyarországon tök jó élni, az emberek is tök jók, és jó lenne, ha ezt kicsit jobban felismernénk. Deniznek van az Ide várnak vissza című száma, abban mondja, hogy valahol még tiszta víz sem jön a csapból, és igaza van. Ismerjük fel, hogy itthon egy csomó minden tök jó. Nem vagyunk a világ legfejlettebb és leggazdagabb részében, de mögöttünk sokkal   többen vannak, mint előttünk. Ráadásul az, hogy értékelünk valamit, ha ember jól érzi magát a szituációjában, az nem jelenti azt, hogy nem akar dolgozni azért, hogy jobbak legyenek a dolgok.

Érintettük már, de akkor rá is kérdezek, hogy te a politika és egészségügy viszonyáról mit gondolsz? Illetve ehhez kapcsolódva, hogyan kerültél a SOTE hallgatójaként a PROKON-ba, mint elsősorban politikával foglalkozó szervezetbe? Mit gondolsz, mi az értelme ennek a tevékenységnek?

Amikor bejön egy beteg a rendelőbe, akkor az alapvetően szükséges hivatástudaton túl szükség van egy ágyra, egy fonendoszkópra, gyógyszerekre, fejlesztésekre, – az óriáscégek sem mindig csak a hasznot lesik – és ezeknek mind ára van, a pénzt pedig társadalmilag kell előteremteni. Erre különböző rendszerek vannak. Van olyan, ahol mindenki magának fizeti a saját egészségügyi ellátását, de ez is nagyon sok sebből vérzik. Azt a rendszert pedig, ahol mindent az állam fizet, és teljes a társadalombiztosítás, csak nagyon kevés ország tudja normális színvonalon működtetni. A lényeg, hogy az ilyen kérdések eldöntése miatt napi szintű és folyamatos kapcsolat van a politika és az egészségügy között. Nekem nagyon tetszik a PROKON-ban, hogy nem csak filozófiákról, ideológiákról és nagypolitikai kérdésekről van szó, hanem szakpolitikáról is lehet vitatkozni, ezekről is lehet tanulni. Nem is olyan régen például Dr. Juhász Hajnalkával, országgyűlési képviselővel is beszélgettünk, ő a Magyarország missziós tevékenységét szervező Hungary Helps Program egyik vezetője. Annak a beszélgetésnek nem volt olyan erőteljes politikai töltete. Nekem végig az volt az érzésem, hogy van egy cél, amihez szakmai alapokat próbálnak adni, és persze van mögötte egy értékrend, egy ideológia és egy politika, de nem minden a politikáról szól.

Az önkénteskedés az számodra politika egyébként?

Nem, az önkénteskedés nem az, vagy hogy érted ezt a kérdést?

Számomra politika. Úgy gondolom, hogy amiről beszélsz az az, hogy valami pártpolitikai csatározásoktól mentes, vagy ideológiai harcoktól mentes, viszont én politikának értékelem azt is, amikor a közösségi érdekben bármit csinálsz, így az önkénteskedést is. Igazából ez politikai aktivitás és ezért gondolom, hogy ha nem is teljesen tudatosan, de téged érdekel a politika úgy is, mint cselekvés. Amikor elmész, és különböző kultúrákkal foglalkozol, különböző helyeken segítesz, különböző sorsú emberekkel találkozol, akkor ezek mind politikai tevékenységek, legfeljebb nem pártszínekben.

Ebben az értelmezési rendszerben azt lehet mondani, hogy igen. Ha már az általad említett színeket is bevesszük, akkor az se rövid, se középtávon nincs előttem célként. Persze tudom, hogy a politikai folyamatokat – most a saját értelmezési keretemben – érteni kell, figyelemmel kell kísérni, mert a konkrét szakmai munka, a gyógyítás erősen függ tőle. Úgy gondolom, igazán nagy változásokat a szakmán belül maradva nehéz elérni. Ha megnézzük Bókay János, Korányi Frigyest, vagy Fodor Józsefet, hogy a századforduló környékének nagy orvosait említsem, ők mind népegészségüggyel és politikával is foglalkoztak, mások adott esetben miniszterek is voltak. Gyökeres változást ott lehet elérni. A szakmai rátermettség természetesen minden szempontból előbbre való, előbb a tudást kell megszerezni, és utána lehet próbálkozni azzal, hogy az ember abba az irányba változtasson, ami a tudása szerint jó, vagy legalább jobb mint a mostani.

Mit érhet akkor el egy orvos a politikában?

Ha egy orvosnak mind a szakmai tudása, mind a rátermettsége megvan, és a víziója is megalapozott, ráadásul a politikának a kevésbé szép, és kevésbé gusztusos dolgait is vállalni tudja, akkor rengeteget tud segíteni – persze adott esetben rombolni is. Szűk vonalon kell sétálnia, nyilván ez minden politikusra vonatkozik. Rooseveltnek van egy írása az állampolgárságról, és azt írja benne, hogy mindenkinek kötelessége politizálni, mert a politika valójában nem a pártok csatározása – és akkor lehet, hogy itt most összeér a két értelmezési tartományunk -, hanem az emberek élete, és arról szól, hogy mik azok a közös szabályok, amiket lefektetünk. Ha manapság az orvoslást nézzük, akkor aszerint fog meggyógyulni vagy meghalni valaki, hogy lesz-e elég pénz a kezelésre például. Minden felnőttnek kutya kötelessége valamilyen szinten politizálni, és igen, ki kell hangsúlyozni, hogy nem pártpolitizálni, hanem részt venni a diskurzusban, részt venni a különböző döntésekben. Nem is feltétlenül politikai véleménnyel, lehet, hogy szakmai véleménnyel. Olyannal, amit esetleg megváltoztatja a politikai véleményt, mert kiderül hogy az a jó, az működik, mert a 2+2 az mindig 4. Ezzel egyik pártpolitikai oldalon sem lenne szabad vitatkozni.

Egy dolog tűnt még fel nekem. Sokat emlegetted, hogy mennyire sok szabály van mindenhol, sok szabály így, sok szabály úgy, neked az nem fekszik. Lehet, hogy azért érdekel téged ennyi kultúra, hogy megtaláld, hogy melyik szabály tetszik a legjobban? Vagy nagyon sok minden érdekel, és igazából nem is szereted a szabályokat egyáltalán, mert nem akarsz ennyihez alkalmazkodni?

Erre a látszólagos ellentmondásra már máskor is felhívták a figyelmemet, hogy saját magammal szemben nagyon szigorú vagyok, mondjuk beadandók meg vizsgák esetén, közben meg azt mondom, hogy Japánban túl sok a szabály. A fejemben ezeknek két szintje van. Mint mondjuk a jogban, bár ahhoz annyira nem értek, de ott is van egy Btk. meg egy Ptk. Ha valaki rossz helyen parkol le, azért csak egy szabálysértést kap, senki nem gondolja azt utána, hogy ő egy rossz ember. Viszont, ha valaki megüt egy másikat, akkor azt gondoljuk, hogy ő rossz ember, és rosszat cselekedett. Na most ez a fejemben is elválik, hogy egyrészt van egy olyan értékrend és normarendszer, amitől soha nem lehet eltérni – nyilván mindenki eltér, mert nem vagyunk tökéletesek, de arra kell törekedni az életben, hogy ennek az értékrendnek megfeleljünk – másrészt vannak az ilyen “piszlicsáré” dolgok, hogy ha éppen nagyon sietsz, mert állásinterjúra rohansz, akkor beállhatsz-e a sor elejére a busznál. És szerintem igen, beállhatsz, mert ennyi szolidaritás kell hogy legyen bennünk. Japánban meg az a szabály, hogy nem  teheted meg ezt. A szabályok nem önmagukért vannak, hanem magasabb rendű dolgokért.

Mint az etika és a törvény, ezeknek a viszonya.

Így van, sőt, ezt a kifejezést a PROKON-ban tanultam, hogy a „jog primátusát” nem érzem abszolútnak. Viszont az erkölcs primátusát azt igen. Az erkölcs, és az, hogy mi a helyes, az nem az embertől származik. Keresztény vagyok, én azt gondolom, hogy ez Istentől származik. Abból, amit mi egy törvénykönyvbe leírunk, persze sok minden igaz, de az egy folyamatosan változó dolog. A helyes és a helytelen megítélésének nem egy ilyen könyv az alapja.

Szóval a te világlátásodban, a kereszténységben van egy állandó erkölcsi normarendszer, amitől eltérni nem igazán érdemes vagy nem lehet, és akkor van egy csomó különböző jogrendszer ami ezt keresztül-kasul átvágja, folyamatosan változik, amint a társadalmi normákat követi le, a társadalmi normák pedig gyorsabban változnak, mint a keresztény erkölcs.

A jogalkotóknak nagyon fontos felelőssége, hogy az állandó normarendszerhez egyre közelebb kerüljünk. Sose fogjuk elérni – ez egy határérték – de törekedni kell rá. Ahogyan az egyénben is törekedni kell az önfejlesztésre, hogy mindig jobban csináljunk dolgokat. Nem fogjuk elérni a végcélt, és az a jó, ha valaki nem is érzi úgy, hogy elérte a végcélt, mert azért az egy kontraproduktív dolog.

Mi a jövő, mit szeretnél csinálni, akár hosszabb távon? Mi a te 99%-od?

Magyarországon szeretnék maradni, itthon szeretnék orvos lenni hosszú távon is. Emellett, amint időm és alkalmam van rá, szeretnék missziókat szervezni elmaradott területekre, beleértve ebbe tágabb hazánkat, mondjuk Kárpátalját, illetve harmadik világbeli országokat is.

Van ennek valamilyen kerete amit elképzelsz? Nem tudom, alapítasz egy alapítványt, végül mégis felcsapsz politikusnak?

Politikában való elhelyezkedésen egyelőre egyáltalán nem gondolkodtam, mindenképpen a szakmában szeretnék tevékenykedni. A keretrendszerről régebben voltak viszonylag szilárd elképzeléseim, aztán rájöttem, hogy ezek annyira képlékeny és változó dolgok, hogy most még orvostanhallgatóként balgaság lenne bármelyiket is célnak kijelölni. Inkább nyitott szemmel járok, és figyelem azt, hogy mi működik jól, és persze hatékonyan, mert a hatékonyság számomra fontos rendezőelv. Az önkénteskedés is maradni fog velem. Pénzzel nem nagyon lehet motiválni, persze tisztában vagyok vele, hogy az embernek ki kell fizetnie a számláit, de az, hogy Mercedesszel járjak, engem semennyire sem érdekel, nem lesz belőle karrierdöntést befolyásoló tényező.

Ez abból következik, hogy ha megvan a hivatástudat, és a feladat, amit élvezel és látod az eredményét, akkor azért nem szokott a Mercedes kelleni.

A másik meg az, hogy én tényleg azt tapasztalom, hogy ha valaki valamiben nagyon jó, azzal viszonylag automatikusan jár valamennyi siker és pénz is. Nyilván vannak kivételek, de szerintem pont ez a lényeg, hogy az embernek nem azt kell kijelölnie végcélnak, hogy sok pénzt keressen, hanem azt, hogy valamiben nagyon jó legyen – és annak melléktermékeként pénzt is kereshet majd. Az életben is azt gondolom, hogy nem a boldogságot kell kijelölni önmagában célnak, hanem egy olyan fontos célt, ami szolgál, ami szolgálatot tesz, és annak a mellékterméke lesz majd az út mentén az, hogy az ember felébred reggel, és …. boldog.