„Emlékeztettünk, hogy habár van, ami elmúlt, van olyan is, ami örökkévaló” – Interjú Német Klaudióval

Német Klaudióval, a szegedi PROKON tagjával beszélgettünk a Száz év, száz gyertya megemlékezés kapcsán Trianonról, a lokálpatriotizmusról, és arról, hogy mit jelent ma a határon túl magyarnak lenni.

Június 4-én volt a trianoni békediktátum századik évfordulója. Még mielőtt a megemlékezésről szót ejtenénk, a centenárium kapcsán sok gondolat elhangzott, miszerint a múlt traumáit el kellene felejteni, vagy ha mégis emlékezünk rájuk, gyászt érezni nem érdemes. Érdemes száz év után foglalkozni Trianonnal?

A gyász maga nagyon érdekes kérdés. Az még inkább, hogy a nemzeti gyászt hogyan fogjuk fel. Az, amikor például március 15-ét ünnepeljük, egyáltalán nem olyan, mint június 4-e. Sok idő eltelt, de utóbbi esetében a következmények még mindig élénken velünk vannak. Magyarország határai mellett továbbra is magyarok élnek. Habár a határok többsége szabadon átjárható, Európában továbbra sincs egységes szabályozás, ami a nemzeti kisebbségeknek biztosítaná a jogot ahhoz, hogy saját nyelvükön tudják kifejezni magukat, vagy, hogy a saját kultúrájukat szabadon tudják ápolni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy több mint ezeréves nemzetről van szó, amely ez idő alatt -150 évet leszámítva- végig egységes volt. Egy ezeréves egységet az ember nem könnyen felejt el. Ha nem emlékezünk ezekre a tragédiákra, ha érzelmileg nem reflektálunk rájuk, akkor a nemzet egy alappillérét veszítjük el.

A Száz év, száz gyertya megemlékezés a te ötleted volt. Miért tartottad fontosnak, hogy egy efféle digitális megemlékezés megszervezésre kerüljön?

A PROKON-ban mindannyian hasonló szellemiséget vallunk. Mindannyian szeretjük a hazánkat, és azt is tudjuk, hogy szilárd elveink csak akkor lehetnek, ha azok alapjait a korszellem nem tudja lebontani. Egyértelmű volt, hogy a járványhelyzet ellenére is kell megemlékezést tartanunk. A gyertyagyújtás vallási és kulturális szempontból is fontos szereppel bír. A kereszténységben a gyertya ünnepel és emlékeztet. A sírokon emlékeztet az elmúltra, húsvétkor ünnepeli a halálon úrrá lett életet. A gyertya így utal az elmúlásra és az örökkévalóságra is.

Trianon sok okból tragédia, de amiről sokszor megfeledkezünk, hogy előtte az első világháborúban rengeteg honvéd harcolt, és áldozta az életét azért, hogy megvédje a hazáját. Harcoltak a családjukért, és harcoltak a közösségükért. Elmentek a háborúba, és sokan, amikor hazatértek szülővárosukba, az már nem volt Magyarországé. El kellett tűrniük, hogy nem érvényesülhettek az anyanyelvükön, és nem élhették meg magyarságukat, holott saját anyaföldjükön éltek továbbra is. Azok pedig, akik túlélték a harcokat, és az új határokon belül maradtak, együtt kellett, hogy éljenek azzal, hogy erőfeszítéseik közel hiábavalóak voltak.

Mivel a megemlékezés térben nem volt kötött, mindenki tudott a saját települése egy fontos helyszínén gyertyát gyújtani. Így Trianon mellett megemlékezhettek azokról a bakákról is, akik felfoghatatlan áldozatokat hoztak azért, hogy megvédjék a hazát. A gyertyák meggyújtásával kifejeztük az összetartozásunk, leróttuk tiszteletünk a múlt hősei előtt, és emlékeztettünk, hogy habár van, ami elmúlt, van olyan is, ami örökkévaló. Különösen örültem annak, hogy sok civilszervezet is velünk emlékezett. Azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy minden szempontból sikeres volt a megemlékezés.

A vajdaságban is sokan gyújtottak gyertyát saját településükön. Mit jelent ma vajdasági magyarnak lenni, és mit tud tenni egy hozzád hasonló fiatal a kultúrája megőrzéséért?

Az utóbbi időben nagyon sokat gondolkodtam ezen. Nagyon érdekes és aktuális kérdés, az ember sok esetben azt is felteszi, hogy mi a magyar? De, hogy mi a magyar Vajdaságban, az még nehezebb. Ez a terület történelmileg annyira szerteágazó, hogy a kérdésre a válasz szavakban megfogalmazhatatlan. Szerintem azt kell vizsgálni, hogy mi a magyar egy adott településen. Egy falut vagy egy várost könnyebb vizsgálni, mert helyben vannak emberek, akik nap mint nap azzal szembesülnek, hogy harcolniuk kell azért, hogy a saját anyanyelvüket normális körülmények között tudják használni, akik érzik, hogy még esetleg van egy utolsó magyarsághoz kapcsolódó emlékmű a faluban, és annak őrzésével az magyar tud maradni a történelem hátralévő részében. Elég keményen ragaszkodunk azon értékeinkhez, kulturális dolgainkhoz, amelyek magyarrá tesznek minket. És ezek sokszor csak helyben találhatóak meg kézzel foghatóan.

Ha meg akarjuk őrizni magyarságunk, ezt a tudást, vagy nevezzük akár életérzésnek, törekednünk kell arra, hogy másoknak átadjuk. Én is mindig arra buzdítok mindenkit, hogy ismerjék meg saját környékük történelmét, hisz ez által erősödik meg az identitás. Ismerhetik Táncsics Mihályt, de ha tudják azt, hogy tanított a falujukban, és azt is tudják, hogy kit tanított, büszkék lesznek. A PROKON gyertyagyújtási felhívása ezt a célt is szolgálta. Mindenki rászánhatott egy kis időt arra, hogy megismerje saját települése sorsát az első világháború után. Remélem, hogy egy kicsit büszkébb lesz mindenki a szülőföldjére és magyarságára, miután megismeri azt, hogy ősei milyen áldozatokat hoztak azért.

A vajdasági közösségi életben mennyire van jelen az e fajta lokálpatriotizmus, amiről beszélsz?

A saját szülőfalum tudom felhozni példának, Trianon évfordulója kapcsán több helyi egyesülettel és sok résztvevővel együtt gyújtottunk gyertyát a Hősi emlékműnél. A helyi közélet is azt képviseli, amit a PROKON: Hisszük, hogy a Kárpát-medencében a jövőt magyarul írják, és mindent megteszünk azért, hogy megtöltsük környezetünk tartalommal, élő kapcsolatokkal. A modern világban a tradíció, a múlt, és a hit tisztelete még mindig elengedhetetlen értékeket hordoznak. Ezek azok a dolgok, amiért a Vajdaságban is megéri küzdeni. Ki tudja, talán nemsoká egy vajdasági PROKON Egyesület is ezekért fog harcolni.