Klesch Dávid: a PROKON egy szeretetközösség

Kezdetben csak pragmatikus, szakmai céljai voltak a szervezetnek, de idővel egyértelművé vált, hogy az igazi felhajtóerő a tagok közötti erős kötelékben rejlik. Klesch Dávid alapító-elnökkel értékeltük a PROKON születése óta eltelt öt évet.

Idén ünnepelhette ötödik születésnapját a PROKON. Alapító-elnökként hogyan értékeled az elmúlt éveket, mennyiben sikerült megvalósítani a szervezet akkor kitűzött céljait?

Annak idején, amikor elkezdtünk gondolkozni azon az alapítókkal, hogy milyen szervezetet hozzunk létre, még pragmatikus célok lebegtek a szemünk előtt. Segíteni szerettünk volna a fiatal egyetemistáknak abban, hogy minél több gyakorlati tapasztalatot szerezzenek a kutató, elemző munkában. Ezen kívül fontosnak tartottuk a társadalmi felelősségvállalást, fel akartuk kelteni a középiskolások, tehát a jövő nemzedékének érdeklődését a közélet iránt, hogy ezzel tájékozott, önálló véleménnyel rendelkező igazi polgárokat neveljünk. Akkor tehát még csak feladatokon gondolkodtunk és azok közül kiválasztottuk a két legfontosabbat: önfejlesztés és társadalmi felelősségvállalás. Ma azonban már nem gondolom, hogy csak ennyiből állna a PROKON.

Önfejlesztés és társadalmi felelősségvállalás. Miben lehet egy egyetemi szervezet ennél is több?

Ahogy haladtunk előre az úton, rá kellett döbbennem arra, hogy a tagoknak nem kevésbé szívügye és gyermeke ez a szervezet, mint nekem vagy az alapítóknak. Mindenkinek, aki megtalálta közöttünk a helyét, és beilleszkedett ebbe a közösségbe – amit mi csak örök kötelékként emlegetünk – látványosan nagyon fontossá vált a PROKON, és nem csak azért mert az érdekei így kívánták. Azt hiszem, nem esek túlzásba azzal, ha azt mondom, minden tagunkat erős érzelmek fonják a szervezethez és a többi taghoz.

Miben nyilvánul ez meg?

Ez egy, a mindennapokban folyamatosan tapasztalható atmoszféra, amit nem lehet mással összetéveszteni. A prokonosok nem csupán azért hajtanak céltudatosan, mert a legjobbat akarják kihozni magukból, vagy, hogy jó állást kapjanak az egyetem elvégzése után – persze nagyon jó statisztikáink vannak ebből a szempontból is. Igaz, beletelt egy kis időbe, de nem is olyan régen felismertem: a legnagyobb felhajtóerő, hogy a srácok szeretik és tisztelik egymást. Köztünk senkit nem kell rugdosni, hogy végezze el a feladatot, amit bevállalt, mert semelyikünk sem akarja cserbenhagyni a többieket.

Mikor vált egyértelművé számodra, hogy ennyire erős ez az „örök kötelék”?

Meg fogsz lepődni, de csak tavaly ősszel ért el az a bizonyos „megvilágosodás”. Az akkori választási beszédemben – valószínűleg nekem esett le utoljára a tantusz – „szeretetközösségnek” neveztem a  PROKON-t. És amint ezt a kései megállapítást – melynek a jelei már régóta ott voltak az orrom előtt – hangosan kimondtam a teljes tagság előtt, hirtelen minden ebbe az irányba mutató erő összegződött. Igazi érzelmi alapkőletétel volt, aminek sokat köszönhetünk. Például, hogy képesek voltunk Miskolcon és Szegeden helyi szervezetet létrehozni.

Mi lehet ennek a rejtélyes érzelmi töltenek az eredője a tagokban egymás és a PROKON iránt?

A felvételi eljárás és az a mögött megbúvó filozófia biztosan sokat nyom a latban. Ez elnagyoltan a kezdetektől úgy néz ki, hogy először van egy írásbeli teszt. Ez a szakmai szűrő, ami a szakkollégiumokhoz hasonlóan működik. Ezzel felmérjük, hogy a tagjelöltnek milyen szellemi és egyéb kapacitásai vannak, miket csinálna szívesen, milyen típusú szakmai munkában venne részt. De mindig is volt felvételi táborunk, illetve egy szóbeli forduló, ahol az elnökség mérlegelhette, hogy az adott jelölttel működik-e a kémia, illene-e a csapatba. Idáig természetesen csak azok jutottak el, akik már a szakmai szűrön átmentek. Ez a szakmai szűrő idei szemesztertől már nincs meg ilyen hivatalos, szigorú formában. Az eljárás ezen részét váltotta egy online teszt, amit a jelentkezés során már ki is tölt az érdeklődő. Valójában ebben csak az illető értékrendjére, érdeklődési köreire vagyunk kíváncsiak.

A jelentkezők között nem csak politológusok, vagy társadalomtudományokkal foglalkozók vannak.

Idén már kifejezetten úgy hirdettük meg a felvételinket, hogy bárki jelentkezhet közénk. Most például az orvostanhallgatókat egyértelműen megcéloztuk. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy a jelentkezőknek mennyi tárgyi tudásuk van, mert ha valami érdekli őket a közélettel kapcsolatban, akkor abban a témában a PROKON-on belül elmélyülhetnek. Az online kitölthető kérdéssorunk inkább arra fókuszál, mire van affinitása az adott jelentkezőnek. Milyen médiumokból tájékozódik, melyik volt a legfelkavaróbb hír számára az elmúlt időszakból és miért? Van olyan feladat, amelyben felsoroltunk sok értéket, amelyek közül a kitöltőnek ki kell választania a három számára legfontosabbat. Így már kapunk egy előzetes képet a jelentkezőkről, hogy aztán a felvételi táborban jobban megismerkedhessünk velük.

Milyen szempontok voltak a legerősebbek a feladatok összeállításakor?

Az elsőszámú célunk az, hogy olyan embereket találjunk, akik amellett, hogy ígéretes tehetségek, illeszkednek is közénk. Erre már a kezdetektől ösztönösen odafigyeltünk, akkor is, amikor tudatosan még csak a pragmatikus célok elérésén dolgoztunk. Így jöhetett létre az, ami mára talán az egyik legfontosabb erényünk, hogy szeretetközösség vagyunk.

Említetted, hogy idén kifejezetten ráhajtottatok az orvostanhallgatókra. Ez csak nem azt jelenti, hogy a jövőben a szervezet elmélyülne olyan konkrét szakpolitikákban, mint például az egészségügy?

Hogy mivel foglalkozunk, mindig azon múlik, hogy a tagságot éppen mi érdekli. Olyan például volt, hogy két srácot nagyon érdekelt a biztonságpolitika, aminek hangot is adtak. Megszerveztük nekik, hogy Bács Zoltán György előadó tanárral külön el tudjanak menni műhelymunkára. Ha az egészségügy kapcsán hasonló igények merülnének fel, abban az esetben is mindent megtennénk, hogy ezeket kielégítsük. Őszintén szólva, arra még nem gondoltunk, hogy mi azért mennénk a SOTE-ra előadásokat tartani, hogy az egészségüggyel, mint szakpolitikával elkezdjünk komolyabban foglalkozni.

Hát mi másért?

Ugyanazért, amiért órákat adunk gimnáziumokban: társadalmi felelősségvállalásból. Ez nálunk amúgy egy természetes, organikus fejlődési ív volt. Van egy tagunk, aki történetesen orvostanhallgató, és aki arról számolt be, hogy a szakkollégiumában többen is szeretnének jobban megismerkedni közéleti kérdésekkel, hát elmentünk hozzájuk. Mégiscsak a jövő orvosairól beszélünk, akik társadalmilag megbecsült emberek lesznek, természetesen fontos számukra, hogy mély ismeretekre tegyenek szert ebben a témában is. Az említett szakkollégium hallgatóinak azóta már négy félévet megtartottunk a politikatudomány alapismereteiből.

Azt ne mondd, hogy a vidéki csoportok is csak így spontán, organikusan, gomba módjára kinőttek a földből!

Pedig nagyjából ez a helyzet. Megismertem ezt a két fiatalembert, Takács Ádámot, aki miskolci joghallgató, valamint Kiss Szabolcsot, ő politológiát tanul Szegeden. Mindkettejükről hamar kiderült számomra, hogy remek srácok, az első pillanattól kezdve kiválóan megértettük egymást. Ádám és Szabi is jelezte, hogy szívesen közénk tartozna. Mondtam, hogy oké, szedjetek össze négy-öt embert, van rá egy hetetek. És végrehajtották! Amikor pedig elmentünk hozzájuk a PROKON elnökségével, megbizonyosodtunk róla, hogy egy nagyon jó, ígéretes csapatot verbuváltak. Onnantól nem volt kétséges, hogy bizalmat szavazunk nekik. Egyébként van egy olyan érzésem, hogy ez eleve így volt elrendelve. Amint megszilárdult köztünk, fővárosiak között a kötelék, és mint szeretetközösség, végleg összeforrtunk, egy szempillantás alatt megalakultak a vidéki szervezetek is. Csak úgy kapkodtuk a fejünket, de nem bántuk meg, hiszen kiváló társaságokat ismerhettünk meg a két vidéki nagyvárosban. Egy kihívás van csak előttünk, amit mi inkább egy örömteli feladatként élünk meg: oda kell figyelnünk arra, hogy a három csapat, a budapesti, a szegedi és a miskolci minél többet találkozzon, lehetőleg kötetlen formában, hogy újabb, immáron megyéken átívelő barátságok alakuljanak ki.

A miskolci és a szegedi csoportok irányába mennyire elvárás, hogy hasonló profillal rendelkezzenek, mint a fővárosi szervezet?

Ez erőforrásfüggő. Már most remek ötletek garmadáját dobták be, olyanokat, amilyenek nekünk soha nem jutottak volna eszünkbe. A szegediek például kezdeményeztek egy megemlékezés-sorozatot a délvidéki vérengzésekkel kapcsolatban. Ez például nem csak az ottaniak szívügye, a budapestieknek és a szegedieknek is részt kell benne venniük, hogy igazán sikeres legyen. Mások az adottságok itt, mint a másik két városban, ezért a profilt illetően mi inkább azt mondtuk Ádáméknak és Szabiéknak: „itt vagyunk mi, ez a csomagunk, ha ebből bármit választotok, segítünk, de akármivel, ami illeszkedik a PROKON szellemiségébe, ezt kiegészíthetitek”. Nem szeretném, ha bárki úgy érezné köztünk, hogy a jó ötletei kárba vesznek.

Említetted a kötetlen találkozók fontosságát. A PROKON híres arról, hogy a tagsága együtt szereti „kiereszteni a gőzt”. Hogyan kell ezt elképzelni, milyen e célt szolgáló programok vannak?

Az idő és a karakterszám szűkössége miatt egy ilyet említenék. Idén először hoztuk össze az Udvar névre hallgató eseményünket a vajdasági Bácsfeketehegyen. Ez annyira jól sikerült, hogy úgy döntöttünk, az Udvar innentől a PROKON éves, visszatérő rendezvénye lesz. Ide nem csak az összes prokonost hívtuk meg, de erdélyi barátaink is eljöttek a KoMPoT-tól (Kolozsvári Magyar Politológus-hallgatók Társasága). Azon felül, hogy szakmai előadásokat is meghallgathattunk Szili Katalintól, Juhász Bálinttól és Kalmár Ferenctől, arra is lehetőségünk nyílt, hogy a híres vajdasági tambura zenét élőben élvezhessük, de a jellegzetes helyi ételeket, na meg az italokat is megízleltük. De végképp akkor vált egyértelművé, hogy életre szóló barátságok köttettek az Udvaron, amikor az este bizonyos pontján a karaoke gép is előkerült.

Hogyan tovább?

A legfontosabb a szeretet. Minden más jön, amikor jönnie kell!