Trianon-történetek II. – Interjú Ablonczy Balázzsal

Nagy Attila: Trianon századik évfordulójához értünk. Az elmúlt időszakban több cikkel, dokumentumfilmmel és programmal is találkozhatunk a témát illetően. Történészként és a Trianon100 kutatócsoport vezetőjeként kiemelt szereppel rendelkezik ezen megemlékezési folyamat megvalósításában és alakításában. Ennek során megjelenített egy, a kor hétköznapi embereinek életét bemutató könyvet is. Miért érezte szükségét ennek a könyvnek a megjelenésének és miért tekinthetjük egyedinek?

Ablonczy Balázs: Az Ismeretlen Trianon című könyvem egyik célja az volt, hogy beszéljünk a történések másik oldaláról is, a hétköznapi emberek tapasztalatairól és érzelmeiről. Ne csak Trianon politikai, történelmi és állami világáról. Azt gondoltam, hogy a mindennapi élményeket is meg kell nézni. Nagyon tudatosan kerestem naplókat és emlékiratokat egyrészt a menekülésről, tehát arról, hogy el kell jönni valahonnan vagy éppen pont ennek ellenkezőjéről arról, hogy valamiért ott kell maradniuk. Rendkívül érdekes motivációk jelentek meg mindkét oldalon. A könyv emellett bemutatja azt is, hogy, hogyan éli meg a mindennapi ember azt a többszörös erőszakhullámot, ami 1918-tól végig söpör Magyarországon. Ennek kapcsán legalább 3 erőszakhullámról beszélhetünk. Az 1918. évi őszi rendbontások és rendcsinálások időszakát, amibe több ember halt meg, mint a vörös- és a fehérterrorban együttvéve. Először a vörös hullám – Tanácsköztársaság gyakorol egy a polgársággal szembeni terrort, velük szemben nincs igazán potens ellenfél. Fordult a kocka, megbukott a Tanácsköztársaság és ezt követően a Nemzeti Hadsereg egy része gyakorolt egyfajta fehérterrort. A harmadik hullám pedig a megszállások hulláma volt. Van román, szerb és csehszlovák megszállás is, aminek kiterjedése a trianoni Magyarország területének több, mint 80%-át jelentette. Megvizsgáltam, hogy ez a fajta megszállás hogyan jelenik meg az emlékezésekbe és hogyan jelennek meg a hétköznapokban. Kimondottan eddig kevésbé vagy egyáltalán fel nem használt emlékiratokat kerestem. Fontos szempont volt, hogy nem csak a befolyásos középosztálybeli értelmiségiek élményeire voltam kíváncsi. Az ő naplójuk jobban fennmaradtak, de találtam munkás, paraszti és női emlékiratokat is, sőt találtam kamasz leírásokat is.

NA: Hogyan élték meg a kamaszok a történteket? Milyen formában tudták értelmezni a közvetlen környezetükbe végbemenő változásokat?

AB: Nagyon érdekesnek találtam az egyik, eddig még kiadatlan kamasz naplóját. Hiszen nem csak egy egyszerű naplóról beszélhetünk, hanem egy emlékiratról is. Kezdeti szerzője egy 14 éves gyermek, aki a családjával együtt menekült. Azonban útjuk során a fiatal napló írója a vörheny szövődményeibe belehalt, így azt végül az öccse fejezte be emlékirat formájában. A magasztos, nemzeti szenvedés történetének és a teljesen hétköznapi élmények kereszteződésének lehetünk részesei a kamaszok által megfogalmazott dokumentumban.

Elmondja, hogy a magyar Vörös hadsereg már Besztercebánya kapuinál állt és a helyiek már nagyon várták a magyar hadsereg megérkezését. Mindezt még úgy, hogy nem volt tapasztalatuk és ismeretük a bolsevik rendszer által végrehajtott szörnyűségekről. Megtalálhatjuk benne a menekülés mindennapi élményeit is. Ennek egyik szakaszánál leírja, hogy a menekülő vagonokba rosszul lettek felpakolva a ládák, melyek egy fékezés során leborultak és majdnem agyonnyomta őket. Egy másik esetben a tovább haladás érdekében a csehszlovák határőröket lekellett kenyerezniük a családfő szarvasagancs-gyűjteményével. Miután a vonatjuk megérkezett Budapestre, meglátogatták a nemzet fővárosának főbb látványosságait – többek között megnézték a Feszty körképet is. Ezt követően elmentek egy kutyacirkuszba, ami nővérének, Micinek egyáltalán nem tetszett. A 14 éves fiút érdekelték a lányok is. Leírja, hogy egy számára szimpatikus lánnyal elmentek korcsolyázni, aki ennek során nem szólt hozzá, de elmondása szerint ettől ő tudta, hogy a szimpátia kölcsönös volt kettejük között. Végül budapesti tartózkodásukat követően Győrbe szállították őket. Egyértelműen lehet látni, hogy az élmények és tapasztalatok tekintetében egyfajta keveredés valósult meg: a traumatikus történtek és a hétköznapi élet általánosságai mai szemmel nézve rendkívül furcsa, de tökéletesen érthető formában vegyültek egymással.

NA: Milyen egyéb események mutatkoztak meg, amit a mai hétköznapi ember életétől teljes mértékben távolálló érzelmeket és tapasztalatokat jelenítettek meg?

AB: Akkor is – mint napjainkban – világjárvány tombolt. A spanyolnátha terjedése következtében egy pandémiás helyzet alakult ki, mely ellen védőoltás nem volt. A betegség több áldozatot szedett a világban, mint maga a világháború. Óvatos becslések alapján is az elhunytak száma 20 és 50 millió közé tehető. A járvány által Magyarországon körülbelül 50 – 60 ezer ember halt meg és nagyjából 600 – 700 ezer ember fertőződött meg. A spanyolnátha főleg a fiatalabb és a középkorosztály számára jelentett veszélyt (18 – 40 év közöttiek). Nagyon sok gyerek is belehalt. A gyerekhalálozás akkoriban gyakoribb volt, mint manapság, de ettől függetlenül természetesen traumatikus hatást váltott ki a családokban. Félelem volt a társadalomban. Nem tudták, hogy mitől és hogyan terjed a betegség, de azt sem tudták, hogy hogyan gyógyítsák meg.

A koronavírus időszakában részben érzékelhettük az ilyen veszélyek által gerjesztett feszült és félelemmel teli légkör természetét. Az akkori járványhelyzeti állapotokat egy sor másik veszélyforrás tovább súlyosbította: háború, menekülés és elnyomás. Azonban a hadiállapot és a vereség hatására a közellátási rendszer is összeomlott – annak ellenére, hogy a háborút megelőzően a kor európai mércéjével mérve itthon relatíve jól működött a közellátás.

Ezután következett a gazdasági összeomlás.  Elindult az infláció, a Tanácsköztársaság bevezette a „fehér pénzt” – amit azért neveztek „fehér”-nek, mert a pénznek csak az egyik felére nyomtattak. Formailag korona volt, de valójában sokkal kevesebbet ért már.

Fellner Frigyes becslése alapján a monarchia háborús kiadásai megközelítették a 32 ezer milliárd aranykoronát. A háborús törekvések és a hadviselés költségeinek többségét (53%-át) a lakosság hadikölcsöneiből fedezte az állam. Lényegében egy nagyon kedvező kamatozású, kvázi kölcsönt adtak az államnak. Ennek értéke mintegy 17 – 18 milliárd aranykorona volt. Azonban a háborús vereség hatására az állam gyakorlatilag soha nem fizette vissza ezt a kölcsönt a társadalomnak. Rövid időn belül vidéki birtokok, lakóházak, kertek és örökségek vesztek el. Óriási összegekről volt szó. Tehát nem csak a hétköznapi, pénzügyi megélhetés vált szinte lehetetlenné, de a családi vagyon többsége is elveszett. Ennek hatására jelentős mértékű elszegényedés és életszínvonalbeli – akár 90%-os arányú – csökkentés valósult meg. Családok tizezrei mentek tönkre.

NA: Hogyan élték meg a háború traumáit az emberek?

AB: Ez egy további egyediség, hiszen hazánkban lényegében a háborút követően jelent meg a háború valódi arca. Az eddig elmondottak mellett további nehezítő elemként társult a háború elvesztésének pszichológiai hatása is. Rendkívül instabil politikai környezet alakult ki. Másfél év alatt 6 politikai rezsimváltás valósult meg – miközben a lakosság évtizedek óta egy politikailag állandó és stabil berendezkedéshez volt hozzászokva. Számukra a stabilitás volt a hétköznapi.

A lakosság többségének nem is volt direkt háborús élménye. Abban az értelemben természetesen volt, hogy a férfiakat elvitték katonának. De ezt megelőzően nem volt megszállás – legfeljebb a peremterületeken és ott is elsősorban csak nagyon rövid ideig állt fent ez az állapot. Az átlag magyarnak nem volt közvetlen tapasztalata a háború szörnyűségeiről. A hazatérő sebesültek és rokkantak, a társadalmi szerepkörök átalakulása, valamint a jegyrendszer bevezetése által vált közvetetten láthatóvá a háború jelenléte.  Tehát eddig a pontig főképp a háború következményeivel érintkeztek az emberek. Nem szembesült azzal mindennap, hogy akasztott áldozatok lógtak a villanypóznákról vagy, hogy nyílt utcán megbotoznak embereket. A sort folytathatnánk. Azonban látható, hogy a vereséget követően egy többszörös erőszakhullám jelent meg az országban, amit egy gazdasági és közellátási összeomlás is kisért.

NA: Hogyan védekeztek az emberek ezen megpróbáltatásokkal szemben?

AB: A kassai és a nyitrai eseményeket említeném példaként. Hetek óta folyamatos rendbontások voltak a térségben. A fosztogatás, a rablás és a betörések teljesen hétköznapi jelenséggé váltak. A helyi rendőrség nem tudott ellenük kellőképpen fellépni. Ezért a helyi, egyébként magyar polgárság a rendfenntartás megvalósítása céljából behívta a térségbe a csehszlovák csapatokat. Lényegében bárkit befogadtak volna, csak csináljanak rendet. A csehszlovákok azonban nem csak a rendfenntartást biztosították. A megszállók ezzel egyfajta szimbolikus hatalomátvételt valósítottak meg. Felvidéken már 1919 első felében elkezdték ledönteni az 1848-49-es emlékműveket – ezt sok helyen hamarabb végrehajtják, mint az utcatáblák lecserélését. A millenniumi emlékműveket csak ezt követően semmisítették meg. Majd ezt követte az iratok csehszlovákosítása, pénz felülbélyegzése, további szobrok ledöntése, valamint az egynyelvűség erőltetése. Eközben az emberek nem szerettek volna Csehszlovákiához tartozni – még akkor sem amikor a rendfenntartás céljából behívták a megszálló csapatokat. Úgy gondolták, hogy majd a békekonferencia eldönti, hogy mi lesz Magyarország és a magyarság sorsa. Természetes, hogy igy vélekedtek, hiszen a korabeli helyi sajtó is ezt hangoztatta.

Miközben egyes percepciók Csehszlovákiát a kor egyik legdemokratikusabb berendezkedésének tartották, napjainkban már a cseh és a szlovák történetírás is jelentős részben nemzeti diktatúráról beszél ezekben az években. Erőteljesen felléptek nem csak a magyarokkal, de a németekkel szemben is. A csehszlovák csapatok 1919 elején több esetben is sortűzzel reagáltak az átmenetinek hitt állami berendezkedés ellen tüntető helyi tömeggel szemben.  Pozsonyban 8, Zselicen 5 embert öltek meg. Lőcsén is belelőttek a szoborért tüntető emberekbe. A megfélemlítés és az elnyomás korszakának kezdete volt. Ezek a konfliktusok főleg egy-egy nemzeti szimbólum körül alakult ki. Például Kassán az 1848-as emlékszobor ledöntése során a helyi lakosság tiltakozásul virágokat szórt a katonák feje felett a szobor talpazatára. A katonák erre szuronnyal és lövésekkel válaszoltak. Az áldozatok és a sérültek között magas volt a 14-15 év körüli fiatalok, például iparos tanoncok illetve a nők, lányok aránya. Olyan csoportokról beszélünk, akik katonai értelemben nem feltétlen jelentettek fenyegetést a csehszlovák katonák számára. A tüntetők fegyvertelenek voltak és nem is egy hadviselt, katonai múlttal rendelkező férfiak csoportjáról volt szó, akik potenciális kockázatot jelentettek volna a csehszlovák rendfenntartók számára. Logikus, hogy sokakban felmerül a távozás és az elmenekülés kérdése.

NA: Milyen egyéb tényezők váltak meghatározóvá a helyben maradás és az elmenekülés tekintetében?

AB: Az emberek élni akarnak. Minden körülmények között. Nem gondolom szerencsésnek, hogy 100 év elteltével megpróbáljuk megítélni, vajon az akkori emberek lehetőségeikhez mérten jól döntöttek-e. Egyrészt ez egy múltbeli történet, nincsenek már velünk ennek a résztvevői, halott embereknek meg nem érdemes szemrehányást tenni. Másrészt nem voltunk az ő helyzetükben. Lehet persze megállapítani egy nagy nemzeti standardot, hogy mi lett volna a nemzeti érdek – konkrétan a távozás vagy a maradás vonatkozásában. De ahogy említettem is nagyon sok más tényező is közrejátszott. Többek között betegségek, személyes csalódások, munkatársak árulása, az utódállami hatalom elnyomása.

A feldolgozott emlékiratok és naplók tekintetében nem lehet egyetlen egy olyan dokumentummal sem találkozni, melyben az emberek egyetlen egy érv alapján hozták volna meg döntésüket a távozás vagy a helyben maradás ügyében. Nem találhatunk egy olyan kizárólagos érvet, hogy „eljöttem, mert magyar akartam maradni”. A döntéséhez mindenki hozzátett még legalább egy másik érvet is. Például: megbetegedtünk – el kell menekülnünk, mert orvosi ellátást csak Magyarországon kaphatunk. Ha nem kapunk ellátást, meghalunk. Példák a másik oldalról: ellenszenves az újonnan berendezkedő Horthy rendszer – „maradok”. „Elveszítettem volna” a nyugdíjjogosultságomat is. Az időskorúak számára ez is egy rendkívül releváns kérdés volt: „elmeneküljek és lakjak egy vagonban vagy egy menekültszálláson, esetleg maradjak és éljem az életet tovább a nyugdíjammal?”.

NA: Milyen morális szempontok jelentek meg?

AB: Mind a helyben maradás, mind pedig az elmenekülés lehetősége jelentős morális nyomást helyezett az érintettekre. Többek között, ha valaki elmenekült – például Erdélyből – akkor azt mondták, hogy „elhagytad a közösségedet, a történelmi, több évszázados őrállásodat”. Magyarországra érve pedig többen a „miért jöttél ide? Igy is éhezünk, nincs elég kenyér az itteniek számára sem” kijelentéssel találhatták szembe magukat. De ezzel párhuzamosan egy másik, az előzővel ellentétes megítélés is jelen volt: „Megtartottad az ottani munkahelyedet? Talán kollaboráns vagy?”. Részben pont a morális nyomás hatására az emberek több érvet is megpróbáltak összegyűjteni döntéseik magyarázataként.

Kós Károly „Kiáltó Szó” (1921) című művében az erdélyi magyarság közösségé szervezésének szükségszerűséget fogalmazza meg. Legyünk Románia polgárai, de öntudatos magyarok is. Található benne egy rész: „Aki pedig elindult a vizek mentén, az többé ide nem jöhet vissza, aki közűlünk elmegy, az ne is kivánkozzék kőzénk vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha és jussa sem  lesz annak.[1] Én egyértelmű vonalat látok ezen kijelentés és Kányádi Sándor Krónikás ének című műve között (1988). Ez már a ceausescu-i diktatúra egyik legsötétebb időszaka volt – különösen a magyarság számára. A szerző hasonlóan fogalmazott: „kik elmentek közülünk nem voltak közülünk valók, mert ha közülünk valók lettek volna nem mentek volna el”[2]. Ez egy rendkívül erős szankció volt morális értelemben, amit az 1918 – 1920 közötti időszakban is átéltek az emberek.

NA: A történések folyamán milyen új életkörülményekkel találták szembe magukat a nők?

AB: A haditermelésben szükség volt nőkre. Ennek következtében arányuk jelentősen megnőtt a termelői szektorokban – még a rendkívül kemény fizikai munkákat igénylő munkahelyeken is. A háborús időszakban a férfiak többsége a fronton látott el szolgálatot, ezért a nőknek kellett teljesíteniük a normál állapotokban megszokott férfi feladatokat is – természetesen a női teendőkkel párhuzamosan. Egy személyben működtették a családot: gyermeknevelés, oktatás, ruházkodás, sorbanállás, munka. 1914 előtt például nem voltak női kalauzok a villamoson. Ha valaki megnéz egy az 1940-50-es évekből származó filmet, ami a kor társadalmáról szólt, akkor láthatja, hogy szinte csak nők töltik be ezt a munkakört. 1918-ban Magyarországon megkapta mesterlevelét az első női hentessegéd is – Takaró Etel. 1920-tól pedig választójoggal is rendelkeztek. A női emancipáció a világháború egyik következménye volt. De az emlékezésekből az is kiderül, hogy többségében a menekülés folyamatát is a nőknek kellett megszervezniük, hiszen a férfiak meghaltak vagy még nem értek haza a frontokról. Többségében a nőknek kellett dönteniük a helyben maradás és a menekülés kérdéséről is – óriási teher nehezedett rájuk.

NA: Megemlítene esetleg egy konkrét személyes történetet is?

AB: Az egyik legérdekesebb női történet ebből az időszakból Karoliny Mihálynéhoz kötődik. Ő egy szepesi származású, valószínűleg német anyanyelvű családanya volt. Visszaemlékezéseit német gót betűkkel írta, de magyar nyelven. Ő azok közé tartozott, akik maradtak. Először Aradról elköltöztek Székelykeresztúrra – ami színmagyar település -, ahol a férje a tanitóképző igazgatója volt. De később mégis visszaköltöztek a román többségű Aradra. A másik szempont, ami miatt különösen érdekes volt az ő története, hogy a frissen román megszállás alá került aradi térségből a szintén megszállás alatt álló Magyarország időszakában úgy döntött, hogy elutazik Budapestre és hazahozza az ott tanuló gyerekeit – tehát frontvonalakon keresztül utazott. Szerbián keresztül kerülőutakon átjutottak az ellenőrzéseken. Majd ezt követően Budapesten nem csak a saját gyermekeivel, de egy fővárosi kvázi „aradi hálózat” segítségével több helybéli gyerekkel is kapcsolatban lépett. Hazahozataluk céljából egy komplett vonatot szerveztek maguknak, mellyel szintén kerülő úton, Szerbián keresztül jutottak vissza Aradra. Hazatérve férje a hűségesküt is leteszi a román hatalomnak. Leírásukban, esetükben is megjelent az erkölcsi dilemma – árulónak érezték magukat. Viszont ellenérvként említették meg, hogy gyermekeik oktatása biztosítva maradt, a korszakhoz viszonyítva relatíve stabil munkahellyel rendelkeztek. Meglátásuk szerint gyermekeikről csak úgy tudtak volna gondoskodni, ha Aradon maradnak. Külső szempontként pedig a budapesti útjuk során tapasztaltakat emelte ki – egy zuhanó Magyarországot láttak maguk előtt, ahol sem gyermekeiknek, sem pedig önmaguknak nem tudnának megfelelő életszínvonalat biztositani.

[1] Kós Károly: Kiáltó Szó (1921), zalaikilato.hu, https://www.zalaikilato.hu/kitekinto/111-koos-karoly-kialto-szo.html

[2] Kányádi Sándor: Krónikás Ének (1988), konyvtar.dia, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/KANYADI/kanyadi00001a/kanyadi00354/kanyadi00354.html

Kép forrása: 24.hu