Bevándorláspárti haláltusa

Eltelt három és fél év, hogy a migrációs válság megrengette az európai politikai erőteret. Ez alatt a pár év alatt eddig homályba merült viszályok éledtek újra, az Európai Parlamentre a belső feszültség és széthúzás lett jellemző, a lobbisták anyagi érdekeiknek, spekulációiknak megfelelően bábként mozgatták sakktáblájuk szereplőit.

Három és fél év alatt eljutottunk oda, hogy az európai közvélemény eszmélni kezd, hogy kultúrája, identitása, polgárainak biztonsága, s nem utolsó sorban gazdasági és stratégiai helyzete is veszélybe került a Willkommenskultur következményeként. Most, hogy májusban újra dönthetnek a választópolgárok, milyen irányt is vegyen a jövőben az európai vezetés, a leköszönő elit mindent megtesz, hogy „eredményei” és „elvei” megmaradjanak.

Idén márciusban elfogadta az EP, hogy a migrációs kiadások kezelésére fenntartott alapot növelni kell, közel 300 százalékkal, melyre a forrásokat főként a kohéziós alapból merítenék. Abból az alapból, mely a kelet-európai fiatal tagállamoknak szükségeltet elegendő segítséget nyújtani a felzárkózáshoz.

Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági tanácsadója szerint nyilvánvaló, hogy az idei választások után új parlament, régi-új szellemben fog létrejönni, amely majd igyekszik kezelni az előző négy év katasztrofális biztonságpolitikai és kultúrpolitikai lépéseit. A szavazópolgároknak előreláthatóan elege van a cukormázas, önkritikát megvető nyugati celebritypolitizálásból, mint ahogy azt tapasztalhatjuk az Emmanuel Macron ellen folytatott több hónapja dúló polgári felkelés esetében is.

Mindent egybevetve: viharos hónapoknak nézhetünk elébe, és bár az érdektörekvések között meghúzódó frontvonalak nem mindig a migrációs politikáról szólnak, a hosszú távú kérdés ugyanaz marad: Milyen arca lesz az Európai Uniónak 2030-ra? Hogyan reprezentálhatjuk a történelmi, kulturális és szociális hagyatékunkat a következő tíz évben?

 

kép forrása: shutterstock