Brexit: célegyenesben

Két és fél év telt el a 2016-os Brexit-népszavazás, és másfél a kilépési tárgyalások kezdete óta, mire a brit kormány és az EU tárgyalói között létrejött egy elfogadhatónak tűnő megállapodás a brit EU-tagság megszűnéséről. Theresa May kormányfő és az EU egyetért abban, hogy a november 25-én megkötött egyezség a lehető legjobb megoldás, ugyanakkor a szigetországban a képviselők és a választók között is széleskörű az elutasítottsága, mindezt pedig még az is súlyosbítja, hogy az EU elzárkózott a további tárgyalásoktól, így ha december 11-én a brit parlament elutasítja a jelenlegi tervezetet, szinte biztosan a “hard Brexit” forgatókönyv fog életbe lépni.

A 2016-os népszavazás megtörténte két fő összetevőnek köszönhető: először is az 1993-ban alapított United Kingdom Indepedence Party több mint két évtizedes tevékenységének, akik kezdettől fogva az Egyesült Királyság Unióból való kiválását támogatták. Bár országos szinten soha nem értek el kiemelkedő eredményt a többségi választási rendszer miatt, a 2014-es EP-választásokon a szavazatok több mint negyedét megszerezve első helyen végeztek. Másrészt a UKIP választási sikere miatt David Cameron, az akkori brit miniszterelnök a 2015-ös országgyűlési választási kampányában “bedobta” Brexit-népszavazás kiírását, ennek köszönhetően pedig a Konzervatív Párt kényelmes többséget szerzett a brit törvényhozásban. David Cameron nem először hazardírozott népszavazási kezdeményezéssel:

  • 2011-ben, a választási rendszer megváltoztatásáról kiírt népszavazáson a választók több mint kétharmada szavazott a konzervatívok által is támogatott korábbi rendszer megtartása mellett,
  • a 2014-es skót függetlenségi népszavazáson viszont már csak 55% szavazott a kiválás ellen, sokan közülük azért, mert csak így látták elérhetőnek Skócia EU-tagságának megőrzését.
  • A harmadik, EU-tagságról szóló referendum előtt az egykori miniszterelnök a maradás mellett kampányolt. Cameron számos további engedményt harcolt ki országának az EU-tól, így magabiztosan várhatta az eredményeket, de ezúttal elbukott.

Nem sokkal a referendum után Cameron előbb a miniszterelnöki székről, majd képviselői helyéről is lemondott, a konzervatívok nagy reménységének politikai karrierje így derékba tört. Helyét a Brexitet szintén ellenző Theresa May vette át, aki ugyancsak sikertelenül kezdte miniszterelnöki pályafutását, hiszen a 2017-es előrehozott parlamenti választásokon a konzervatívok elvesztették abszolút többségüket, és koalícióra kényszerültek az északír Demokratikus Unionista Párttal.

A Brexit legfőbb támogatói, mint a UKIP-vezető Nigel Farage, vagy a konzervatív Boris Johnson, gazdasági fellendülést, a (főként kelet-európai) bevándorlás visszaszorítását, az EU-s befizetések kilépés utáni azonnali leállítását, a szerintük felesleges EU-s szabályok eltörlését és a nemzeti szuverenitás visszaszerzését hirdették. Az EU-val való tárgyalások pedig ígéretük szerint könnyűek és gyorsak lesznek, ahol a brit vezetés gond nélkül átgázol az EU bürökratáin. Ezekből az ígéretekből, mint mára kiderült, gyakorlatilag semmi nem valósult meg.

A hosszú tárgyalások után végül úgy tűnik, hogy a leginkább neuralgikus pontokon is egyezségre jutottak a felek: az ír-északír határon nem lesz újra ellenőrzés, és Észak-Írország egyelőre része marad a vámuniónak, így a Nagypénteki Egyezményt sem sértik meg. Az Egyesült Királyság továbbá vállalja fennmaradt pénzügyi kötelezettségeinek folyósítását a 2019. március 29-én esedékes kiválás után is (ez nagyjából 40-45 milliárd eurót tesz ki), miközben az egyik legfontosabb kérdésben, az EU-s állampolgárok jogainak kérdésében is főként az Unió akarata érvényesült.

Összegezve tehát azt mondhatjuk, a Brexit egy hatalmas öngól az Egyesült Királyságnak, és fontos győzelem az Európai Uniónak. A brit kormány szinte minden ponton kénytelen volt engedni az EU-nak, az ország gazdaságilag már most súlyos következményekkel szembesül, hiszen számos nagyvállalat bejelentette, hogy elhagyja a szigetországot, a londoni City pedig, ami a világ egyik vezető és Európa legfontosabb pénzügyi központja, szintén sokat veszít jelentőségéből (ennek főleg Frankfurt, Dublin és Luxemburg örülhet). Politikailag könnyen kiújulhat a feszültség Észak-Írországban az unionisták és a köztársaságpártiak között, Skóciában pedig, ahol a függetlenségi népszavazás után még a kilépést támogatók is úgy vélték, hogy a skót függetlenség ügye legalább egy generációnyi időre lekerült a napirendről, a Brexit miatt ismét nyitottá vált a kérdés. Ezúttal pedig könnyen lehet, hogy Skócia így választ (vigyázat, hangos). Emellett még az a veszély is fennáll, hogy a brit parlament elutasítja a megállapodást és a “hard Brexitet” támogatja, ami beláthatatlan következményekkel járna.

Az EU azonban kétségtelenül győzött. Úgy tűnik, még a gazdaságilag egyik legerősebb tagállam kormányát is egyezségre tudta kényszeríteni, végleg lemosva magáról a “tehetetlen bürökraták klubja” bélyegét, és kifogva a szelet az euroszkeptikus erők vitorlájából. A mélyebb integrációt blokkoló Egyesült Királyság kiválásával pedig új erőre kaphatnak a közös európai projektek, mint például az európai hadsereg.

 

A kép forrása: https://www.euronews.com/