„Magyarországot a hit és a családok mellett való kiállása miatt támadják az EU-ban.”

– ezzel a címmel közölt írást a hetekben az American Conservative című magazin szerzője Skomantas Pocius, a Chicagoi Egyetem PhD hallgatója.

„A magyar kormány szankciók elé nézhet, amennyiben folytatja harcát nemzeti szuverenitásáért.

Az Európai Parlament nemrég megszavazta a hetes cikkely életbelépést, ami egy Magyarországgal szembeni hosszadalmas szankcionálási folyamat elejét jelenti. Ez az állásfoglalás reakció volt „az egyértelmű kockázatra, hogy az Unió alapértékeit az ország megsértette”, és célul tűzte ki, hogy „visszaállítja a befogadó demokráciát, a jogállamiságot, és az alapvető jogok tiszteletben tartását Magyarországon.”- kezdi írását a szerző.

A lap cikke bevezeti a tengerentúli olvasót az európai valóságba és a magyar kormányt védelmébe véve mutatja be a jelenleg hazánk ellen folyó hadjáratszerű eljárást. A szerző többek között kitér arra is, hogy:

„A hetes cikkely megszavazása jól megmutatja az európai politikai tér aktuális törésvonalait: azt a vonalat, melynek egyik oldalán azon politikusok állnak, akik Brüsszelnek és így a szupranacionális intézményeknek szánnak nagyobb szerepet, illetve azokat, akik a nemzeti önrendelkezést akarják helyreállítani és priorizálni az Unióban. Az intézkedés ráadásul még több szerepet kíván adni az EU-nak, mint az elsőre látszik. Magyarország család és vallással kapcsolatos irányelveinek bírálatával a határozat olyan értékekre és intézményekre akarja kiterjeszteni Brüsszel befolyását, melyek történelmileg mindig is a tagállamok hatáskörébe tartoztak. A döntésnek ezt a mozzanatát még annak kritikusai is szem elől tévesztették.” – folytatja Pocius.

„(…) az Európai Parlament egyértelmű üzenetet küldött azzal, hogy a hetes cikkely szankcióinak indoklásaként megemlíti Magyarország családokhoz és a valláshoz fűződő viszonyát: a magyaroknak egy Brüsszel által jobban elfogadott értékrendet kell képviselnie, ami ezt a két alapvető intézményt illeti. És ez az álláspont nem egy párbeszéd eredménye, hanem egy egyoldalú kinyilatkoztatás.”

A szerző  a cikkben részletesen elmagyarázza, mi a problémája az EU-nak a magyarországi egyházműködtetési szabályokkal:

„A hetes cikkely életbelépéséről szóló határozat kritikával illeti az ország vallási felekezetekre vonatkozó szabályozását. Problémásnak találja a szabályozásban azt a különbségtételt, ami megkülönbözteti a „vallási alapú szervezeteket” és a „bevett egyházakat”. E kettő közül az utóbbi kategóriában csak 31 felekezet található. A különbség pedig a „közérdekű tevékenységek” megléte, illetve az állami támogatás.Az új rendszer olyan szisztémát váltott le, ahol mintegy 406 regisztrált vallási felekezetet részben az állam finanszírozott. Az állami támogatások ilyen feltételek nélkülisége pedig egyeseket a pénzügyi előnyök kihasználására sarkallt mintsem az aktív hitéletre.”

A hazai törvényi szabályozást ért vádakra reagálva a szerző kifejti:

„A gyakorlatban viszont a bevett egyházak skáláján megtalálhatóak a keresztény, zsidó, hindu, muszlim és buddhista vallások főbb ernyőszervei. Még ha az intézkedés célja valóban a kereszténység privilegizálása lenne, az illegitimitás vádja akkor sem érhetné. Magyarország végső soron egy erős keresztény gyökerekkel rendelkező ország, melynek identitása elválaszthatatlanul összefonódott a vallással (a Pew Kutató Intézet adatai alapján a magyarok 66 százaléka gondolja a vallását fontos tényezőnek a magyarságában). Így senkit nem érhet meglepetésként, hogy a magyarok szeretnék megtartani ezt az örökséget. […] Magyarország Alaptörvénye egyértelműen garantálja a szólásszabadságot, a lelkiismereti és vallásszabadságot, valamint autonómiát a vallási közösségeknek. Mellesleg a képviseleti demokrácia lényege abban rejlik, hogy képessé tegye a törvényhozó testületet a döntéshozásra az efféle ügyekkel kapcsolatban. Kinek kellene döntéseket hoznia a társadalmi célokkal és az állam vallási közösségekkel való együttműködésével kapcsolatban, ha nem a megválasztott képviselőknek?” – teszi fel a prózai kérdést Pocius.

„Nem tudnak olyan ellenérvet felhozni, amely miatt nagyobb állami semlegességet kellene biztosítani a vallási csoportoknak. De ez egy politikai vita, a nemzeti képviselők terepe. Tiszteletben tartják az alapjogokat a vallásgyakorláshoz, amelyek Magyarországon érvényesek. Tehát miért kellene Brüsszelnek közbelépnie?”

De szóba kerülnek a magyar családpolitikát ért bírálatok is az angol nyelvű írás második felében:

„Mindezeken túl a hetes cikkely határozata bírálja Magyarország családpolitikáját. Egy ENSZ-jelentésből idéz, amely elítéli Magyarországot, mivel az kiáll a „családok hagyományos formájának” megtartásáért. Magyarország törekedhet a nemzeti fajfenntartásra, de a határozat szerint ezzel nem támogatják eléggé a nők szerepének erősítését. A Nők Jogai és a Nemek Közötti Egyenlőség Bizottsága szerint Magyarország Alaptörvényének „család-definíciója (házasság és szülő-gyermek kapcsolat) elavult és konzervatív alapokon nyugszik. Ezek a vádak gyanúsnak bélyegzik a hagyományos családmodell támogatását. A tagállamok nem határozhatják meg az alapvető intézmények formáját; Brüsszel a végső döntőbíró. […] ki kell emelnünk, hogy Magyarország családpolitikájának fő oka a legnagyobb demográfiai fenyegetés, amellyel Európának szembe kell néznie: az alacsony születési ráta. A magyar kormány terve ennek az aránynak a növelése 2030-ra. Így például megnövelték a támogatásokat a magyar családok számára, azonban senkinek nem okozhat meglepetést, hogy ez csupán a hagyományosan felépített családokra vonatkozik. Emiatt vagy talán más okokból, de fejlődés történt. A házasságok száma 46%-kal emelkedett 2010 és 2016 között egy hanyatló időszak után. A születésszámokban is van esély a hosszútávú növekedésre, aminek fényében talán az Európai Uniónak nem kellene elriasztania a tagállamait a fenntartható népesség elérésére tett erőfeszítésektől.

A nyilvánvaló ellentmondást így foglalja össze a szerző:

„Tehát a hetes cikkely határozatának célja az „európai értékek” védelme. Mivel a határozat szankcióinak hátterében többek között a magyar vallási és családjogok állnak, azt kell feltételeznünk logikájuk alapján, hogy azok veszélyt jelentenek  az európai értékekre. […] Ahhoz, hogy értelmet nyerjen mindez, a demokráciánál a demokráciai értékekre kell gondolnunk a hagyományos értelemben vett népuralom helyett. A határozat a befogadó demokrácia említésével pontosan erre utal. Ahogyan Pierre Manent, francia gondolkodó írja Democracy Without Nations (Demokrácia nemzetek nélkül) című művében, a demokrácia kifejezés Európában elveszítette eredeti és önkormányzati politikai értelmében vett jelentését, és felcserélődött a „demokratikus” – vagy ebben az esetben „európai” – értékekről való beszéddel.”

„Ehhez hasonló kijelentéseket kétségtelenül egyszerűbb tenni, mint meggyőzni másokat a magunk igazáról. Mindemellett figyelmen kívül hagyják azt is, amire az Európai Uniónak leginkább szüksége van: tárgyalásokra a fennmaradó értékekről és Brüsszel hatalmáról a tagállamok felett. Ezek ösztönöznék mindkét oldalt elképzeléseik körvonalazására, és annak egyértelmű kijelentésére, szerintük kinek kellene döntenie olyan kérdésekben, mint nemzeti és  politikai identitás, intézmények – az otthon, szív és oltár kérdéseiben.”  – zárja írását a szerző.

A cikk eredeti megjelenési helye: The American Conservative,
Fordítás: Szabó Fruzsina, Dávid Benjamin
kiemelt kép: shutterstock.com