Gyulafehérvár és a román egyesülés

 

tribuna.ro

1918. december 1-jén tartották meg nagygyűlésüket az akkor még a Magyar Királysághoz tartozó románok. A megjelent 1228 küldött ezen az eseményen nyilvánította ki azon szándékát, hogy Erdély, a Partium, Bánát és Máramaros csatlakozzon a Román Királysághoz. A gyulafehérvári kiáltványként elhíresült, román nyilatkozat, nagyvonalaiban megfelelt az akkorra már megfogalmazódott wilsoni önrendelkezési elveknek, a valóságban viszont az elszakadás egyoldalú határozata volt, mely az erdélyi magyarságot teljesen megfosztotta az önrendelkezés jogától.

A kiáltvány megfogalmazását megelőzően a Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én Aradról már intézett egy ultimátumot a magyar kormányhoz, melyben az erdélyi románság képviselői indítványozták közigazgatási és politikai irányítás átadását. A magyar kormány elutasította a benyújtott referendumot, ami végül aradi tárgyalások november 13–14-i felfüggeszttetését is eredményezte a Nemzeti Tanács és a magyar kormány között, melyet az akkori magyar külügyminiszter Jászi Oszkár képviselt.

Az egyesülésre vonatkozóan a román kormány is egy saját tervezetet juttatott el az erdélyi román vezetőkhöz, azonban a gyűlést megelőzően erről hosszas vita bontakozott ki. Végül is nem ezt fogadták el, hanem egy új tervezet megalkotása mellett döntöttek. Ennek eredményeként a Gyulafehérvári Kiáltvány szövege egy kompromisszumos megállapodás alapján született meg. Az egyesülés kimondása mellett a korábbi indítvánnyal ellentétben nem szabták ki feltételként a román államszervezet demokratizálódását, illetve ennek bekövetkeztéig Erdély autonómiáját előfeltételként, viszont tanácsként és reformfolyamatokat elindító javaslatként indítványozták a demokratikus alapelvek, például az általános választójog, a gyülekezési szabadság és az agrárreform elkezdését.

A jogi előfeltételek tisztázását követően fogalmazódott meg egy román nemzetgyűlés összehívásának gondolata, a már említett önrendelkezési elv alapján. Az október végén hatalomba került Károlyi-kormány is azonos álláspontot képviselt, így nem akadályozta meg a gyűlés összehívását, sőt annak megszervezéséhez ingyenes MÁV járatokat biztosítottak. A dokumentum szövegezésében főként a Román Nemzeti Tanács tagjai képviselői vettek részt, akik emellett tagjai voltak a magyar Országgyűlésnek is, ők elsősorban Alexandru Vaida-Voievod, Iuliu Maniu és az aradi származású Vasile Goldiș voltlak (utóbbinak a szerepe Gyulafehérváron a középpontba kerül, ő lesz az események egyik fő szónoka); illetve komoly szerepet vállaltak Iuliu Hossu és Miron Cristea püspökök is.

A határozat szövegét a december 1-jei nagygyűlésen Iuliu Hossu püspök olvasta fel, majd másnap a Vaida-Voevod vezette küldöttség Bukarestbe utazott és átadta azt Ferdinánd román királynak.

,,Erdélyt akarok, de erdélyiek nélkül!’’

Az 1918-as gyulafehérvári eseményeket azonban különös megvilágításba helyezi a román társadalom kettős felépítése, mely elsősorban a földrajzi adottságokból és a közös, de különálló történelmi múltból fakad. így az erdélyi román elit gondolkodása eltérést mutat, ahogy Mikó Imre, Huszonkét év című művében is fogalmaz, az óromániai, vagy Kárpátokon túli politikai vezetők gondolkodásmódjával szemben.

Ion I. C. Brătianu

1919-ben Panait Istrati a Le Feuille nevű genfi lapban megjelent cikkében ismertette az akkori miniszterelnök Ion I. C. Brătianu, kijelentését miszerint: ,,Erdélyt akarok, de erdélyiek nélkül!’’ A kijelentés jól tükrözi a bukaresti vezetés viszonyulását Románia új helyzetéhez, mely több esetben az újonnan megszerzett területek centralizálását tekintette fő célnak, figyelmen kívül hagyva Erdély soknemzetiségi összetételét. Az integráció és a centralizálás bukaresti vezetés a történelmi sérelmek iránti revans vétel mozgatta, mely egyes erdélyi román politikusok ellenállásába ütközött. Ezen politikusok sorába tartozott a korábban országgyűlési képviselőként tevékenykedő, majd később román miniszterelnöknek választott Iulliu Maniu, aki ugyan oroszlánrészt vállalt a román egység építésében, de ismerve az erdélyi helyzet árnyaltságát, több esetben szembe került Bukaresttel. A ,,Nagy Egyesülést’’ követően egy egyházi egyesítést is elindított a központi kormányzat, mely az ortodox egyházba akarta beolvasztani az erdélyi görög-katolikus egyházat, Maniu élesen kritizálta a lépést, később felszólította a Nemzeti Liberális Párt vezetőségét, hogy zárja be erdélyi fiókszervezeteit, Erdély politikai autonómiájának megőrzése érdekében. A parasztpárti politikus ellenállásában különös pillanat volt, amikor nem vett részt Ferdinánd király 1922-as megkoronázásában.

 Iuliu Maniu

Maniu tevékenysége bizonyos esetekben marginálisnak tekinthető, de jól tükrözi a kulturális és mentalitásbeli törésvonalakat, amely jellemezte és jellemezi a román társadalmat.