Két falu, egy érdek

Doroszló és Sztapár. Két ismeretlen falu a szerbiai Vajdaság Autonóm Tartományból. Előbbi nemzetiségileg magyar, utóbbi pedig szerb többségű. Egészen a 2010-es évek fordulatáig a szerb-magyar viszony nem volt felhőtlen. A szomszédos falvak között azt várná az ember, hogy a közös történetük során rivalizáltak, esetleg amikor e két nemzet között komoly volt a feszültség, akkor a két község is egymás ellen fordult. A két falu azonban nem úgy cselekedett, ahogyan az ember gondolná.

A barátságuk egészen az 1848/49-es forradalom és szabadságharc történetéig vezethető vissza. A monda szerint, amikor Kiss Ernő altábornagy, későbbi aradi vértanú, a délvidéki hadműveletei során Sztapár közelében járt, akkor a sztapári szerbek segítséget kértek a szomszédjuktól. A doroszlóiak egy küldöttséget szerveztek, amely garanciát vállalt Kiss Ernő előtt a sztapári szerbekért, így nekik nem esett bántódásuk.

1849-ben, miután a bécsi udvar sikeresen a magyarok ellen hangolta a Kárpát-medencei nemzetiségeket, több délvidéki, magyar lakta falu a tűz martalékává vált. A mai Bácskossuthfalvát a szomszédos szerb lakosok felgyújtották, mindössze egyetlen ház maradt meg épen a településen. Doroszlónak nem kellett attól félnie, hogy polgárainak bántódása esik. A szerb szabadcsapatokat a sztapáriak tartóztatták fel, és ahogyan azt a doroszlóiak tették, ők is garanciát vállaltak azért, hogy ezek a magyarok jó emberek, nem szabad őket bántani. A két település jó barátsága ekkor kezdődhetett, és nem ért véget akkor sem, amikor a történelem heves viharában olykor a szerbek, olykor a magyarok voltak a többségi nemzet az őket körülvevő új államalakulatban.

1941. április 11-én a Délvidéket megszállták a magyar csapatok és hivatalosan visszacsatolták a Magyar Királysághoz. A magyar településeken ünnepséggel fogadták a katonákat, szentmisét és istentiszteletet tartottak, azonban a szerbek már kevésbé voltak boldogak. A bevonuló királyi honvédcsapatok és a helyi szerb lakosság összekapásai sokszor súlyosak voltak. Egyes, talán túlzó szerb források szerint a bevonuláskor 8.000 szerb életét ontották ki a magyar katonák. Valószínűleg ez a szám jóval kisebb, de valóban történtek kisebb atrocitások. Ennek ellenére a sztapáriaknak haja szála sem görbült. sajtóban szinte szenzációként írták le azt, hogy „Doroszló visszaadta évszázados tartozását Sztapár szerbjeinek”, bár nem teljesen úgy történt, mint ahogyan a korabeli sajtó megírta. Véleményük szerint a doroszlóiak azt mondták a sztapáriaknak, hogy most az egyszer ne lövöldözzenek, és nem esik bántódásuk, de a valóság azért árnyaltabb.

Történt, hogy Stevan Ivkov sztapári lakos átment a szomszédos Doroszlóra, amikor megtudta, hogy a királyi honvédek már Zomborban vannak. Ekkor Bártol István, Nagy Lajos és Kocsis Imre – mindnyájan doroszlóiak – „önkéntes túszként” arról biztosították a magyar katonákat, hogy a sztapáriak jó emberek. Nem is történt semmi atrocitás a faluban a hároméves magyar fennhatóság ideje alatt.

A háború alatt ugyan Doroszlóra törtek be partizán csapatok, és több embert ki is végeztek, de az újabb impériumváltáskor a sztapáriak gondoskodtak arról, hogy barátaiknak ne essen bántódásuk. Minden magyar ház előtt egy sztapári szerb állt, vasvillával, emellett ismét arról biztosították a bevonuló partizánokat, hogy a doroszlóiak jó emberek. A háború utáni Jugoszláviában kulturális szinten is együttműködtek. Nem volt probléma akkor, ha valamit az egyik falu fel akart építeni, mert a másik segített, hiszen tudták, az mindkettőjük javát szolgálja.

Ha mélyebbre ásunk e két falu közös történetében, megtalálhatunk egy örök érvényű értéket: bármikor szembe lehet menni a korszellemmel, a Kárpát-medencében lehet békésen is együtt élni. Lehet, hogy más nyelven beszélünk, mások a nemzeti céljaink, különböző vallásúak vagyunk, de az érdekünk közös: a fennmaradás, mert együtt sikeresebbek vagyunk.