Lengyelország háromszori felosztása

1795. október 24-én osztotta fel harmadszor három nagyhatalom: Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom egymás között Lengyelország területét. Ennek eredményeként a közép-európai állam 123 esztendőre eltűnt a kontinens térképéről. A következőkben arról lesz szó, hogy az egykor hatalmas lengyel állam miként jutott el abba a stádiumba, hogy szomszédai szabadon felosszák területeit.

A Lengyel Királyság a kora újkor elején még egy nagy, európai szemmel nézve óriási állam volt. Ám a politikai berendezkedése más utat járt be, mint a legtöbb országé. Lengyelországban a rendi gyűlés, azaz a szejm nagyfokú szabadságot biztosított a nemességnek, a végrehajtó hatalmat pedig súlytalanná tette. 1652-ben pedig bevezették a liberum vetot, ami arra adott jogot a nemeseknek, hogy minden döntést szabadon megvétózhassanak, akár egy szavazat is elég volt egy tervezet bukásához. Ez a jog irányíthatatlanná, működésképtelenné tette az országot, és a hanyatlás jelei mutatkoztak, hiszen az ország nem tudott fejlődni.

Az idő múlásával a hanyatlás egyre jobban láthatóvá vált, az ország mozgástere fokozatosan beszűkült. Idegen seregek masíroztak az állam területén és Oroszország is lassan elfoglalta a keleti területeket. A Lengyel Királyság három szomszédos nagyhatalma, az orosz Romanov, a porosz Hohenzollern és az osztrák Habsburg dinasztia a 18. században felismerte, hogy közös érdekük, hogy Lengyelország destabilizált maradjon és hogy ők irányítsák az ország működését. Titkos szerződést is kötöttek, később ezt nevezték sokan a „három fekete sas” koalíciójának, utalva a címerállatokra.

Az ország belügyeibe az orosz vezetés avatkozott bele leginkább. Ennek volt jele, hogy II. Szaniszló Ágostot (1764-1795) Szentpéterváron választották, és hogy később az orosz követ, Repnyin már úgy vezette a szejmet, hogy semmibe vette az ország szuverenitását. Számos egyéb inzultus, sérelem érte a lengyel népet. Ezért az oroszok folyamatos „áldásos” tevékenységének köszönhetően országos felháborodás történt. A lengyel nemesek fegyvert ragadtak 1768-ban, hogy megtorolják a sérelmeiket. Bar városában létrehoztak egy konföderációt, az új állam kikiáltásával akarták visszaszerezni szuverenitásukat. Az országban véres háború tört ki az oroszok és szövetségeseik ellen.

Karikatúra Lengyelország felosztásáról

A háború négy évig is eltartott, a számbéli hátrányban harcoló lengyel csapatok hősiesen állták a támadásokat, nem egy meglepő győzelmet is arattak a cári csapatok felett, de nem kerülhették el a sorsukat. A háború végezetül a konföderáció vereségével zárult. A vereség eredménye pedig Lengyelország első felosztása lett 1772-ben. Az ország elvesztette területének és lakosságának egyharmadát. II. (Nagy) Katalin Oroszországa egy sztyeppei területsávval (az ország 12%-ával) gazdagodott. Mária Terézia birodalma Kelet-Galíciát és Lodomériát szerezte meg, míg II. (Nagy) Frigyes Poroszországa Nyugat-Poroszországot kapta, a gazdag pomerániai partvidéket. Ez volt a legkisebb, de egyben a leggazdagabb terület is. Külön megalázásként a nagyhatalmak később még a szejmmel is elismertették területi gyarapodásaikat.

A szörnyű trauma pozitív hozadéka volt, hogy az kijózanító módon hatott a lengyelekre. Világossá vált, hogy a felvilágosodás híveinek reformjai elkerülhetetlenek, azok bevezetése mihamarabb szükséges. Erre akkor lett lehetőség, mikor a nagyhatalmak háborúba keveredtek az Oszmán Birodalommal és forradalom ütötte fel a fejét Franciaországban. II. Szaniszló Ágost lehetőséget kapott a lengyel politikai rendszer átalakítására, mellyel ő gyorsan élt is. A reformfolyamat az 1788-1792 között ülésező négyéves szejm döntéseiben csúcsosodott ki. Ezalatt bevezettek az országban egy polgári alkotmányt. Az új alkotmányt 1791. május 3-án fogadták el. Ez a későbbi francia forradalmi alkotmányoknak is mintául szolgált.

Az új alkotmányban már megvalósították a hatalommegosztásról szóló montesquieu-i elvet, a kormányzást például az országgyűlésnek felelős minisztérium kezébe adták. Felfüggesztették a liberum veto intézményét, többségi döntési rendszert vezettek be. A választókirályság helyébe örökletes (szász uralkodóházzal) királyságot hoztak létre. Emellett biztosították a jobbágyság jogi védelmét is.

Ám ezek a nagy változtatások, modernizációk már nem maradtak visszhang nélkül. A II. Szaniszló Ágost által foganatosított intézkedésektől legjobban az orosz udvar rémült meg, mert féltette a saját jobbágyainak jelenlegi, sanyarú állapotának fenntartását. Ezért a lengyel nemesek egy csoportját felbuzdította, hogy lépjenek föl az előjogaik eltörlése miatt. A sértett nemesek pedig létrehozták a targowicai konföderációt, amely rögtön orosz védnökség alá helyeztette magát. II. Katalin ennek az új konföderációnak „hívására” hamar 100 000 fős intervenciós sereget küldött a király ellen. Hamarosan a poroszok is megtámadták a lengyeleket, akik gyorsan vereséget szenvedtek. A király elpártolt a reformoktól, az új alkotmányt felfüggesztették.

A súlyos vereségből egyenesen következett az újabb megtorlás a nagyhatalmak részéről: az államot másodjára is megcsonkították. Ez alkalommal csak az orosz és a porosz birodalom vett részt az osztozkodásban. Az új egyezmény tartalmazta, hogy Oroszország megkaparintotta Litvánia keleti részét, Ukrajnát, Podóliát, Volhínia nagyrészét és más keleti területeket. Ezenfelül kikényszerítették a lengyel diplomáciai kapcsolatok megerősítését az oroszokkal, illetve a cári csapatok szabad bevonulását az országba. A poroszok a segélyezés fejében megkapták Dél-Poroszországot. Ide tartozott Poznan, Kalisz, Plock és Gdansk városa is. Lengyelország középállam méretűre zsugorodott. A területi veszteségeket ismételten elfogadtatták a szejmmel is.

Ez viszont már erősebb ellenállásra késztette a hazájukat féltő lengyeleket. Már 1794 tavaszán nemzeti felkelés tört ki Tadeusz Kosciuszko vezetésével, aki kitüntette magát az amerikai függetlenségi háborúban, ott szerzett hírnevet magának. Bár minden katonai szempontból hatalmas hátrányban volt a lengyel sereg, mégis több hónapon keresztül sikeresen megállította a támadó intervenciós erőket. Végezetül Kosciuszko ősz közepéig tudott kitartani, ekkor Maciejowice mellett szenvedett döntő vereséget, emellett Varsó is orosz kézre került.

Lengyelország háromszori felosztása
Lengyelország háromszori felosztása

Miután mindegyik nagyhatalom részt vállalt a felkelés leverésében, egyik a másik után jelentette be az igényét Lengyelország végső területi felosztására, így megszüntetve a lengyel Rzeczpospolitát. Ám a tárgyalások még a harcok befejeződése előtt elkezdődtek: a felek hamar megegyeztek abban, hogy a teljes országot eltüntetik a térképekről. Nyilatkozatot tettek arról, hogy a béke, nyugalom és rend egyetlen biztosítéka az, ha felosztják egymás közt az ország megmaradt részeit. A végső egyezményt október 24-én hirdették ki a három nagyhatalom aláírásával.

A Habsburgok megszerezték Nyugat-Galíciát, Mazóvia déli részével és Krakkó városával egyetemben. A Hohenzollernek Új-Kelet-Poroszországot (Mazóvia maradéka Varsóval és pár kisebb területtel) és Új-Sziléziát (Krakkó környékét) kaparintották meg. A Romanovoknak pedig a megmaradt lengyelországi litván területek jutottak egészen a Nyemen és Bug folyóig. Ráadásul jelképes módon a területfelosztás után II. Szaniszló Ágostot előbb lemondatták, majd orosz földre internálták halála végéig. Az egyezmény záradékában pedig kijelentették a felek, hogy nem használják a Lengyel Királyság nevét és címét, hogy emlékét mindörökre eltöröljék.

A végső, harmadik felosztással a kilenc évszázadig fennálló lengyel állam megszűnt létezni. Az eseménysorozatból azt szűrhetjük le, hogy távoli, ingatag szövetségekkel nem lehet fenntartani a meglévő status quot, ha a szomszédban nem is egy, hanem rögtön három ellenséges nagyhatalom vár arra, hogy mikor avatkozhat be az ország belügyeibe, hogy magának előnyöket csikarjon ki. Ahhoz pedig, hogy érdemi ellenállást fejtsen ki egy ország a diplomácia vagy a hadviselés terén, rendezett, nyugodt hátország szükséges, amely egy nemzetként lép fel az ellenségekkel szemben. Az is tudható, hogy Lengyelország csak akkor kaphatta vissza függetlenségét, mikor egy több éves, minden addiginál véresebb, pusztítóbb háborúban mindhárom, a felosztásban résztvevő birodalom vereséget szenvedett és megszűnt létezni.