MEMENTO 75 – a délvidéki vérengzések

1944: a Délvidék legtragikusabb éve. Nem csak azért, mivel ez év májusában deportálják a zsidó lakosság zömét, de azért is mert az impériumváltás következtében több tízezer magyart likvidálnak.

Hogyan jutunk odáig, hogy a Délvidéken több tucat munkatábor jöjjön létre és hogyan zajlik le ez a tragikus eseménysorozat?

Hideg napok

            A helyzet megértéséhez vissza kell eveznünk legalább 1941. április 11-ig. A királyi honvédcsapatok bevonulnak Bácskába, a magyar etnikum örül. Istentiszteletet, szentmisét tartanak a tiszteletesek és a papok az örömhírre, de vannak olyanok, akik nem örülnek: a szerbek és a kommunisták. Előbbiek sérelme ismert és bizonyíték is van rá: több településen bántalmazták a bevonuló honvéd csapatok a szerb etnikumhoz tartozókat. Egyes szerb történészek túlzó állításai szerint a halottak számát nyolcezer főben lehet rögzíteni.

A honvéd csapatok valódi túlkapása 1942. januárjában történik meg. 1941 novemberében a Sajkásvidéken a partizántevékenység megnövekszik, több összecsapásról készült feljegyzés, de a legsúlyosabb 1942. január 4-én történik egy elhagyatott tanyán. Tíz magyar katona és csendőr hal meg az összecsapásban, a partizán veszteségek nem ismertek. Az összecsapás elindította a Cseres Tibor által is megírt Hideg napok eseményeit. Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy három társával razziát indít a partizánok ellen. A razziának két főbb szakasza volt: január 12-étől 15-éig és 20-ától 23-áig. A razzia első szegmense ténylegesen a rejtőzködő partizánok és a gyanúsnak tűnő személyek ellen irányult. Az elfogott embereket bírósági ítélettel végezték ki. A második szakasz inkább etnikai tisztogatásnak tekinthető. Válogatás nélkül végeznek ki szerbeket, zsidókat, mindezt kiterjesztve Újvidékre is. A kormány utasítja az altábornagyot, hogy azonnal fejezze be a tisztogatást. Az engedetlen vezető az utolsó napra rumot oszt szét a honvéd katonák között, az eredmény pedig, hogy nőket, gyerekeket is belelőnek a fagyos Dunába.

A hideg napok alatt magyar becslések szerint 3.300, szerb becslések szerint 3.800 embert végeznek ki. A felelősöket még a Horthy korszakban halálraítélik, de elmenekülnek Németországba. A háború végeztével kiadják őket Jugoszláviának, ahol partizáni kegyetlenséggel végzik ki őket.

 

Délvidéki vérengzések

A honvédek bevonulásakor történt túlkapások és a hideg napok eseményei a közvetlen előzményei a délvidéki vérengzések eseménysorozatának. A magyar felelősség megkérdőjelezhetetlen, de az elhatárolódás még a háború alatt megtörtént a magyar kormány részéről, addig Jugoszláviában pontosan ennek ellentéte történt. Bő ötven éven át a délvidéki vérengzések felelőseit hősként kezelték, a felelősségre vonás a mai napig nem történt meg. Csak a „Tito után is Tito” rendszer széttörése után jött rá az emberek többsége: több tízezer magyarral végeztek a Délvidéken. Hivatalos válasz a Magyar-Szerb Akadémiai Vegyesbizottságának elnökétől az, hogy 13.000 embert lehet bizonyítani. A valóságban ez a szám jóval nagyobb lehet.

A likvidálások specifikusak, területenként változnak, de létezik egy általános, bevett szokás: 1944 novemberében a kisdobos kihirdeti az aktuális településen, hogy mindenki jelenjen meg a helység központjában, aki nem jelenik meg, azt súlyosan megbüntetik. A reggeli órákban a főtéren összegyűlt emberek közül egy listáról hívják azokat az embereket, akiknek félre kell állniuk. A csoportot elzárják, legtöbbször az önkormányzati épület pincéjébe. Itt válogatott kínzásokat alkalmaznak: karóba húzás, megcsonkítás, „sztálin kesztyű” és egyéb olyan dolgokat, amelyet emberi ész nehezen tud felfogni. A heteken át tartó sanyargatást a kivégzés követte, amit legtöbbször sortűzzel végeznek. Sok esetben nem halnak meg az emberek, visszaemlékezések vannak arról, hogy például Adorjánon a folyóba lőtt embereket még napokig halhatták nyöszörögni, de nem tehettek semmit értük a lakosok.

   A kivégzések a Sajkásvidéken a legkegyetlenebbek. Csúrog, Mozsor és Zsablya magyar lakosságát túlzás nélkül kiirtják. Rajtaütés szerűen egy éjszaka összegyűjtötték a férfiakat a falukban, őket kivégzik és a csúrogi dögtemetőbe temetik. Ezzel nem ért véget a terror. Télen, nagy hóban, a maradék magyar lakosságnak csak pár órát adnak összepakolni, őket a jareki haláltáborba hajtják. Jareken nem csak magyarok, de németek is tartózkodtak (400.000 német tűnik el a Délvidékről, zöme elmenekül, de rengetegen munkatáborban végzik).

A partizánok igyekeznek a nyomokat eltüntetni.

Az őszi és téli események után a jugoszláv vezetés rájön, hogy ilyen mértékű tisztogatást nem tudnak csak úgy eltusolni, a bizonyítékokat el kell tüntetni.

Ehhez több módszert is alkalmaznak:

  • Eltüntetik a tömegsírokat – A sajkásvidéken történt meg az, hogy a tömegsírban nyugvó emberek csontjait exhumálják és egy enyvgyárban feldolgozzák, ez a legradikálisabb lépésük. A tömegsírokra rendszerint szeméttelepet, alap nélküli sportpályákat építenek, ezzel is elkerülve egy esetleges feltárását a tömegsíroknak.
  • A belügyi szervek megjelennek az önkormányzatokban A likvidálások követő hónapokban a belügytől megjelenik pár ember az önkormányzatoknál. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy napokat töltenek itt, mindent összegyűjtenek és elviszik az iratokat. Valószínűleg bezúzni vitték a bizonyítékokat.

Többek között ezért is lehet jóval nagyobb az a szám, melyet a vegyesbizottság bizonyítani tud. Sajnos, sosem tudjuk meg az áldozatok pontos számát.

Összegzésként talán elég csak egy szerb visszaemlékezést leírnom. Az alany egy fiatal legényt lát meg a vonuló férfiak között, akiket épp a kivégzésre vezetnek. A férfi odalépve hozzá megkérdezte:

  • Fiam mégis, hogy képzelted azt, hogy ilyen fiatalon, ezek közé a fasiszták közé beállsz?

Könnyes szemmel a fiú csak ennyit felel:

  • Ők is csak vittek minket magukkal, senki nem kérdezte mi mit akarunk.