A vörös ügynök – propagandafilm a “szerethető hazaárulásról”

Érdekes film ez A vörös ügynök. Na, nem filmművészeti szempontból. A színészi játék – amikor nem jellegtelen – sablonos, a rendező pedig még hírből sem hallott a dramaturgia fogalmáról. Ez persze nagy szerencséje az emberiségnek, mert amitől a film valójában érdekes, az a mérhetetlen pofátlanság, amivel a komcsik bűneit még mindig szemrebbenés nélkül relativizálni lehet. A gyenge kivitelezés tehát reményre ad okot, hogy ez a propagandahulladék nem kúszik be olyan aljasan a társadalom kollektív értékrendszerébe, mint amennyire szeretne.

Legalábbis nagyon jó lenne, ha az emberiség nem kezdene el éljenezni egy KGB-s kémet, aki atomtitkokat szivárogtatott ki a dicsőséges Szovjetuniónak közvetlenül a háború után. Szívből vágyom rá, hogy embertársaim ne zabálják meg csont nélkül azt a kutyaszart, hogy az egyetem óta komcsikkal barátkozó (és kamatyoló) „kémnagyi” a békéért izgult, amikor elárulta a hazáját. Ja, meg még azt a pármillió embert, akiket a nyugatiak kénytelenek voltak farhátként odadobni a Szovjetunió csorgónyálú kaukázusi pásztorkutyájának, vagyis például minket, magyarokat.

A békéért… persze…

Mert a hidegháború alatt aztán marha nagy béke honolt. Nem is tudtam, hogy Koreától, Vietnamon át, Afganisztánig csak vízipisztollyal lövöldöztek egymásra a neveletlenkéim. A kis kópék, hát nem fértek a bőrükbe, na! Meg az is új információ a számomra, hogy az ’56-ot leverő orosz tankok ágyúcsövéből csokiszökőkút folyt, ami ellátta szegény éhező magyar népet, miután a nyilas-restaurátor ellenforradalmárok akkora galibát okoztak.

Márpedig a film főszereplője öregkorára teljesen igazolva látta a tettét, hisz ő békét teremtett azzal, hogy segített a szovjeteknek atombombát csinálni.

Kösz a Rákosival, Varsói Szerződéssel, GULÁG-gal, svábkitelepítéssel, Recskkel, mészben fürdőző pesti holttestekkel fémjelzett békét, „kémnagyi”!

Egy utolsó megjegyzés, mielőtt rágyújtanék, ápolva ezzel a kommunizmusból eredő szép hagyományt: a lelki bajok – mint az ilyen förtelmek okozta „kézökölbeszorítós” idegesség – heveny önpusztítással való kezelését.

Ugyan a dramaturgia – megint csak elmondom, szerencsére – nagyon gyengére sikeredett, a film egy erősnek szánt jelenetét azért még érdemes felidézni: amikor „kémnagyi” fiacskája előtt feltárul anyja sötét múltja, természetesen kérdőre vonja.

„Hogy voltál képes atomtitkokat adni egy tömeggyilkos diktátornak?’”

És mi volt erre „kémnagyi” teljesen magától értetődő válasza? Na mi? Ez:

„Nem tudtuk, hogy azzá válik!”

Mindezt olyan hevülettel üvöltötte fel Judi Dench a „szerethető hazaáruló” szerepében, mint aki most aztán tényleg kinyilatkoztatta az örök igazságot, amit eddig mindenki csak óvatosan az orra alá pusmogott magányos pillanataiban az árnyékszéken. Köszönöm az üzenetet a drága filmkészítőknek, de eztet már hallottuk, és nem pusmogásként, miközben bekémleltünk a budi kulcslyukán, hátha a dolgát végző illetőben elvtársra lelünk. Nem. Más sem árad a minket körülvevő popkultúrából, mint ez az ócska duma arról a nemes eszméről, aminek a kivitelezése – hupsz – kicsit félrecsúszott. Nem nagyon, csak százmilliónyi emberélettel, de hát ezt az áldozatot „kémnagyiék”, meg az összes nyugati komcsi rendező bármikor vállalná még egyszer.

Ja, a lényeget még nem is mondtam a jelenettel kapcsolatban. Történetesen, hogy Az akarat diadala tényleg elbújhat mint propagandafilm A vörös ügynök mellett, ha gátlástalanságról van szó. Nem tudtátok, hogy azzá válik (mármint Sztálin vérengző diktátorrá)? ’45-ben? 1945-ben? Tényleg?

 

kép forrása: dunapartprogram.hu