Az élet forrása

Dietrich Bonhoeffernek, a XX. század egyik legismertebb evangélikus lelkészének, teológusának az Etika című művét átlapozva fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy mekkora is a keresztény kultúra társadalomformáló ereje a világban. Először is érdemes meghatározni, hogy mit értek keresztény kultúra alatt. Erre nincs pontos definíció, de magában foglalja a szabadság tiszteletét, az Istentől eredeztethető emberi méltóság megbecsülését és védelmét, az emberek egyenjogúságát, a hagyományos családmodell védelmét, illetve a közösségi gondolkodást és életformát. Mindemellett, itt a keresztény kifejezést is annak eredeti jelentésére hivatkozva (Krisztus-követő) használom.

Miért is foglalkoztat ez?

Mert olyan világban élünk, amelyben a keresztény kultúra alapelveinek meghaladottságát hirdetve, vagy azt cáfolva, egyre komolyabb kereszttűzbe kerül a kereszténységnek a kultúrára fejtett hatása, s annak megítélése. A különböző álláspontot képviselő személyek, közösségek, szervezetek is szabadon válogatnak a „kereszténység alkotóelemeiből”, mintha valamilyen a’la carte étlapot vettek volna a kezükbe egy ideális konstrukció megalkotásához. Egy biztos: nem könnyű hosszú távon közömbösnek maradni ebben a kérdéskörben, mivel hittől és gondolkodásmódtól függetlenül meglehet a véleményünk a zsidó-keresztény eszmeiség hatásairól.

Milyen hatásokról is van szó?

Nem kell sokat olvasni ahhoz, hogy lássuk, a leggyakoribb kérdések nem a keresztény egyházak evangéliumi, társadalmi, család- és közösségépítő szolgálatával foglalkoznak, hanem – egyfajta gondolkodásmódra szűkítve a kereszténységet – annak megértésére törekszenek, és be akarják illeszteni azt a modern kor ideológiai választékába. Nem újdonság ez, hiszen a hatalmat birtokló személyek majdnem minden korszakban megpróbálták a saját igényeik szerint átformálni a kereszténységet és annak társadalom- és közgondolkodás-formáló erejét.

Többek között ezen kiújuló helyzet következtében felértékelődött, hogy milyen szemüveggel is nézünk a kereszténység kulturális hatásaira. Manapság egyre többen állítják, hogy a keresztény kultúra és annak értékei még mindig befolyásolják az életünket. Látják azt az erős gyökérzetet, ami a szekularizáció és az elvilágiasodás korszakait átélve is szorosan összefonódott az európai kultúrvilággal.

Ennek a befolyásnak az elismeréseként sokan egyre inkább féltik ezeket az értékeket, és szeretnének tenni azok megőrzéséért. Jó látni ezt a jelenséget, sőt imponáló is lenne, de két gondolat mindig megakaszt. Egyrészt a kereszténység nem egy eszmerendszer vagy egy étlap, aminek az elemeiből/kínálatából válogatni lehet; éppen ellenkezőleg, a kulturális gyümölcsei az evangéliumi magból fakadnak. Másrészt pedig példás, ha valamit megóvásra méltónak ítélünk, azonban miért nem szánunk legalább annyi időt és erőfeszítést a mélyebb megismerésre. Elvégre mindaz, ami jó a kereszténységben, ami az egyházak szolgálatának középpontjában áll, ami a kultúránk építő szövetévé vált, éppen ebből a mélyebb ismeretből fakad. A lényegből.

Bölcs dolog védeni a csermelyt a kiszáradástól, azonban mit érünk el vele, ha épp mellette szomjazunk? Nem lenne-e jobb megízlelni a tiszta vizet ahelyett, hogy szennyezett forrásból csillapítanánk szomjúságunkat? Ezt a patakot nem tudjuk kiszárítani, mert a forrása nem e világból, hanem Istentől származik. Jó dolog tenni a kereszténység értékeinek, kulturális befolyásának a megmaradásáért? Igen, de még jobb megismerni, hogy mit akarunk megőrizni.

Bonhoeffer látta ezt a dilemmát. A nemzetiszocializmus ideológiájával szembehelyezkedve az evangélium üzenete alapján próbált egy olyan keresztény etikát körvonalazni, ami a kulturális értékeken túlmutatva adott volna mankót az eltévelyedett világnak. Ennek az etikának az alapját pedig nem az emberben, az etika követőjében látta, hanem a Teremtőben. Bonhoeffer tudta, hogy „Krisztus nélkül beszélni a valóságról merő absztrakció”, csak az istenismeret helyreállításával lehet tenni az emberek életéért. Ennek a meggyőződésének a tanúságaként vállalta a mártírhalált is.

Kénytelenek vagyunk beismerni, hogy a kereszténységnek és értékeinek fennmaradása nem az embertől, hanem Isten szeretetétől és irgalmától függ. Mernünk kell felszólalni és tenni ennek a forrásnak a megőrzéséért, de ha nem ízleljük meg a vizet, akkor csupán emberi erőfeszítés marad minden tettünk. Ismét tegyük fel a kérdést: mekkora a keresztény kultúra társadalomformáló ereje a világban? Hatalmas, olyan erő, amivel számolni kell, de csak akkor tud igazán kiteljesedni, ha nem szakad el attól az alaptól, ami Krisztustól származik. Krisztus-követő kultúrára és értékekre van szükség.

Nem kívánok ájtatoskodni. A kereszténység értékeinek a hatását érezzük ugyan a kultúránkban, de már nem olyan egyszerű beazonosítani őket. Ezeknek az értékeknek az alapkörnyezete a család, a gyülekezeti közösség lenne, azonban azok is tökéletlen képet mutathatnak. Könnyű hangoztatni, hogy ha az egyházainkra s azoknak a közösségeire nézünk, akkor felemás képet kapunk, ami könnyen megkérdőjelezheti ezeknek az értékeknek az erejét. Egyrészt látjuk az emberi gyarlóságot, a töredékességet, hiszen a keresztény ember is bűnös és esendő, mégis a törekvés és a több mint 2000 éves szolgálat mögött ott van az az elhívás, az a reménység, ami ma is egybetartja és működteti ezeket a közösségeket, melyekben szüntelenül szól Isten igéje. Bonhoeffer munkásságát megismerve láthatjuk, hogy még a legnagyobb fenyegetések közepette is, amikor az emberi ész és a reménység is megszűnni látszik, amikor kultúra idomul a bűnös emberi szándékhoz és az egyház is szótlannak, vagy esetlennek tűnik, akkor is ott rejtőzik a megújulás reménysége. Az egyház – ahogy az ember is – mindig küzdött belső feszültségekkel, történetét pedig sötét lapok is övezik, de a küldetése nem változott: Istenhez hívni az elveszetteket.

Az egészséges társadalom létéhez szükséges keresztény kultúra is az istenismeret gyümölcse, nem szabad hagyni, hogy semmivé váljon a világ kavalkádjában. Mindezt csak akkor érhetjük el, ha nem választjuk el a keresztény egyházak gyökerét tápláló forrástól. Az állam tehet – sőt hálaadásra ad okot, ha tesz – a keresztény kulturális értékek és életvitel megőrzéséért, de a forrás tisztaságának a megóvása és a társadalomnak e forrásból való táplálása az egyházak és az egyházi közösségek feladata.

Isten ajándéka, hogy a kereszténység kapcsán egyáltalán beszélhetünk társadalomformáló erőről, lássuk hát meg ebben az ajándékban rejlő feladatokat és az azokhoz kapcsolódó felelősséget. Hatalmasnak tűnik a feladat és olyan aprónak azok, akik vállalják ezt a szolgálatot, de Kálvin Jánost idézve „jobb vánszorogni az igazság útján, mint nagy vidáman letérni róla”. Védjük és ízleljük is a forrást, hogy ne csak oltalmazói, hanem hirdetői is lehessünk az élet vizének!

Zsoltárok 36

Kép forrása: https://www.tapeciarnia.pl/edycja,297842