Trianon-történetek

A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulójához közeledünk. Ez alkalomból a PROKON felkérte határon túli tagjait, meséljék el, hogyan érintette családjukat, közvetlen környezetüket és közösségeiket az első világháborút lezáró „béke”. Mit jelent magyarnak lenni, mikor az anyaország határain kívül rekedünk? Hogyan birkózunk meg a társadalmi és politikai változásokkal? De talán a legfontosabb: hogyan ápolhatjuk ilyen körülmények között is magyar lelkünket?

 

Lőrinc Ingrid: „Dédszüleink úgy élték le életüket, hogy fejük felett vándoroltak a határok, a hatalmak, s ezzel együtt a nehézségek is.”

„Fiam, én egész életemben nem léptem át Szülőfalum határát, de négy állam állampolgára voltam” – Vidékünkön elterjedt mondás, ami sajnos szinte minden kárpátaljai családra jellemző. Dédszüleink úgy élték le életüket, hogy fejük felett vándoroltak a határok, a hatalmak, s ezzel együtt a nehézségek is. Kárpátalja és a kárpátaljai magyarság átélte Trianont, a Don-kanyart, a holokausztot, a málenkij robotot. Mennyi gyötrelem, amivel e nemzetnek szembe kellett néznie csak az elmúlt 100 évben.

Trianon, s minden hányattatás azt kell jelentse számunkra a nemzeti összetartozás napján, hogy bármilyen nehézség (bár mindarra amin átment nemzetünk, nincs megfelelő kifejezés) mellyel szemben állunk, leküzdhető. „Nemzedékek őrváltásain” jöttek „újra boldog építők”, akik ma is büszkén állnak a kárpátaljai magyarság várfalain. Őrzőként kell állnunk a várfalakon. Nekünk, akiknek a magyarság az, ha megszólal a Himnusz s beleremegünk, akiknek fáj Trianon, akiknek magyarul dobban a szíve, s akik még remélnek jobbat, miben vagyunk. Nekünk is intelem Ady üzenete: „S akik még vagytok, őrzőn, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán.” Örökségül kaptuk e Földet, s azt a lelkületet, mely képes és tud kitartani a legnehezebb időkben.

 

Kedves Szilamér: „…ideje időseink felé fordulni és arra kérni őket, meséljenek, mielőtt nem lesz aki, nem lesz akinek.”

„Szentdomokos székely bánat/ aláaknázott bocsánat/ jeleneddé ég a volt is/ hűtlenül elhagy az Olt is/ hazád is van de mostoha/ országod is de ostoba” (Ferenczes István: Csíkszentdomokos balladái részlet)

A legtöbb település esetében a helytörténet a szerencsétlenségek, a természeti csapások története is egyben. Nincs ez másképp Csíkszentdomokos esetében sem. A falu önkéntelenül belesodródott a pusztulásba. Kalamár Imre visszaemlékezése szerint 1914 augusztusában a falu népe az erdőn kaszált. Eközben érkeztek a küldöncök, tájékoztatva a lakosságot az általános mozgósításról. Ezek után mindenki letette a szerszámot és haza indult. Kitűnik, hogy a csíki valóságot nem rengette meg a szarajevói merénylet. A mozgósítás váratlanul érte az embereket. A település 116, az első világháborúban elesett férfit tart számon, köztük van az én ősöm is, Kedves Ferenc, akinek dögcéduláját bajtársai hazahozták. Rövidesen testvére is elhunyt, 7 gyermeke árván maradt, de a rokonság és a szomszédok segítették őket.

A családi emlékezetben csak halványan jelenik meg a háború és az azt lezáró békediktátum, talán azért is, mert számukra hatványozottan sötét volt a helyzet, az ilyen kollektív traumákat pedig általában elnyomjuk magunkban, hagyomány. Ami kristálytisztán fennmaradt, település szinten is, hogy a háború gyötrelmet és nehézséget hozott. A férfiemberek, családfők nélkülözése új szerepekbe kényszerítette az otthon maradottakat. A világi és egyházi értelmiség elhagyta a falut, ki a háború közben, ki utána, talán ezért is olyan foghíjasan dokumentált ez az időszak. Alapos munkával talán fel lehetne tölteni a tátongó űröket, akkor viszont ideje időseink felé fordulni és arra kérni őket, meséljenek, mielőtt nem lesz aki, nem lesz akinek.

 

Parászka László: Megtartani és tovább adni!

A 2020-as év centenáriumi emléknapjához közeledve, gyakran próbálom felidézni, mit is hallottam a családomban Trianonról. Pedagógus felmenőim lévén a történelem és a magyarságtudat már gyerekkoromtól az életem részévé vált. Azonban nem csak a szavak, könyvek, versek vagy évszámok megtanításával próbáltak minket magyarságunkban megtartani, hanem példamutatásukban is. Az előttünk élt generációk jobban értékelték a család, a hit és az Istenbe vetett bizalom eszményét. Nagy- és dédszüleim egymást tisztelve és szeretve tudták csak túlélni az elmúlt száz év viszontagságait. Bár az anyaország határain kívülre rekedtek, nem tántorodtak meg identitásukban, emberségükben és vallásukban, bármilyen nehéz idők is jöttek. Hittel ápolták a keresztény ezer éves kultúrát, tartották egymásban a reményt. Nagyapám helytörténész és magyar szakos tanár volt, akinek számomra egyik legkedvesebb lokálpatrióta hitvallása: nem az a magyar, akinek a nagyapja magyar volt, hanem az, akinek az unokája magyar lesz!

A trianoni történések sajnos edzett magyarokat faragtak a külhoni régiókban, de a kínjában érő szőlők bora a legkiválóbb. Büszke vagyok arra, milyen emberek kezei között kaptam erkölcsi, morális és lelki útmutatást! A becsület, segítőkész hozzáállás, tisztelet, Istenfélelem nem csak hangzatos, elcsépelt betű halmazok, sokkal inkább hiteles emberek által mutatott példaértékű életforma. Talán meg is találtam, számomra mit tanít a magyarságot szétszakító diktátum: megtartani a rám hagyott bölcs elvek irányát és tovább adni azt a következő generációknak.

 

Szekfű Árpád: Mégis sírt

A családom sosem költözött el a vajdasági falunkból, édesapám mégis négy ország állampolgára volt. Az Ő édesapja pedig talán annál is többé. A korok áthaladtak felettünk, minden megváltozott körülöttünk – mondta mindig apám – még a magyarok is megváltoztak odaát. Mi azért csak megmaradtunk, ilyenek voltunk, vagyunk, vajdaságiak, jó jugoszlávok. Sosem beszéltünk Trianonról, hisz „a magyarkodással csak a bajt hozzuk magunkra.”

Apám azt mondta, ami elmúlt, soha nem jön vissza. Mégis, sírva mondta az eskütételt, amikor megszerezte magyar állampolgárságát.

 

Tóth-Varga Melinda: Magyarnak lenni büszkeség, kiváltság, felelősség.

Száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a Magyarországot igazságtalanul feldaraboló trianoni békediktátumot, amely a magyar nemzet történetének máig legnagyobb tragédiája. Így vált Magyarország az egyetlen olyan országgá a világon, amely önmagával határos. A hosszú-hosszú évek során számos megpróbáltatáson, próbán kellett keresztül mennie nemzetünknek.

2010-ben a Magyar Országgyűlés viszont nagy többséggel a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június 4-ét, üzenet küldve ezáltal a Földön minden magyarnak: „Mi egy vérből valók vagyunk”

Itt a Kárpát-medencében mi magyarok emelt fővel ünnepelhetjük az összetartozást, mivel megőriztük a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, fennmaradtak történelmi egyházaink, fejlett magyar tannyelvű iskolahálózatunk, melyek együttesen védőbástyái közösségünknek.

Elődeink hányattatott sorsuk ellenére, a nehézségekkel dacolva ápolták és tartották meg nekünk a magyarságot, mint felbecsülhetetlen értéket. A mi feladatunk pedig az, hogy felismerve ennek fontosságát, megtanítsuk gyermekinknek, unokáinknak, hogy ők is olyan büszkén tekintsenek magyarságukra, mint ahogyan azt mi tesszük. Ne szégyelljék, és ne felejtsék azt, hogy honnan származnak, honnan erednek a gyökereik!

 

Német Klaudió: Magyarnak maradni akkor is, amikor az nem jelent előnyt

Mindent nem lehet elmondani.”- hangzott el az 1925-ös születésű bácsival készült interjú elején. Április közepe volt, tavaszias idő. A környezet egy jellegzetes paraszti ház; bent földes szoba, azon egy szőnyeg, kutya és a bácsinak egy öreg kanapéja. Maga volt a megtestesült magyar történelem. Mesélt nekem arról, hogy milyen boldog volt, amikor megjöttek az első magyar csapatok. Nevetett, hogy az első katona kerékpárral érkezett, fegyvertelenül és megjegyezte cinikusan, nem teljesen erre számított, de a bácskertesi magyar lakosság örült. Ő maga is leventének állt. Örültek, mert végre használhatták saját anyanyelvüket normál körülmények között, nem érte többet őket hátrány. Akkor még nem sejtette, hogy ez nem sokáig fog tartani és, hogy aztán pont ugyanúgy „veszi be az orosz” a szülőfaluját, mint ahogyan tették a kerékpáros királyi honvédek.

Kétszer csuklott el a hangja, vette elő a zsebkendőjét és törölte meg arcát. Egyszer, amikor arról mesélt, hogy újra magyar lett a falu, meg akkor, amikor 95 évesen megkapta azt, ami kijárt volna neki már 30 évvel ezelőtt is; a katonai nyugdíjat és egy nagyon magas kitüntetést. Többször zárták internálótáborba, amikor a bácskertesieket a délvidéki vérengzés során vezették volna kivégezni, neki is a tömegben kellett volna lennie. Mellőle vitték el a magyarokat az internálótáborból, de ő büszkén vallotta magát annak, ami. Amikor ezt mondta nem feltétlenül azt éreztem, hogy provokációból tette volna, sokkal inkább azt, hogy büszke arra, hogy honnan származik. Bár mindent nem lehetett elmondani, az egész történetből kiéreztem, hogy akkor is magyar akart maradni, amikor az éppen nem jelentett előnyt.

 

Varga Attila: Trianon üzenete: mi voltunk, vagyunk, és leszünk magyar emberek.

100 évvel Trianon után Kárpátalján küzdenünk kell anyanyelvünk szabad használatáért, őseinktől ránk maradt kultúránk és történelmünk szabad ápolásáért. Ennek ellenére talán soha nem tapasztalt nyugalom és biztonság is az, ami bennünket átölel. Élvezzük ugyanis az anyaországban élő testvéreink támogatását, magunkénak tudhatjuk a határokon átnyúló barátságokat, érezzük feltétel nélküli, önzetlen szeretetüket. A Nemzeti Összetartozás Napja pedig egy remek alátámasztása ennek a ténynek, csodálatos üzenet minden kételkedőnek. A magyar nemzet és a kormány ugyanis megmutatja, hogy érje őt bármilyen támadás, kritika, bírálat, hátráltassák is bármilyen politikai cselszövések, kitart az eszméi és évezredes értékrendje mellett, amely a haza szeretetén és védelmén, honfitársai iránti elkötelezettségén alapszik. Az élet minden területén kiáll a magyar emberekért, példát mutatva ezáltal.

Trianon üzenete benne van minden egyes gesztusban, minden magyar szóban, minden magyar gondolatban. Erőt ad a jövőbeni nehézségek leküzdéséhez, jó kedvet a közös sikerek és élmények megélésében, hitet ad egy szebb jövő reményében.

 

Sándor Botond: Otthonról haza

Úgy alakult, hogy hosszú unszolás után nagymamám meglátogatta egyetem küszöbét koptató unokáját, feljött hozzám Budapestre. Tudtam, hogy réges-régen járt ő itt először. Egy esti séta során nagyon nézegette a taxikat, ezért rá is kérdeztem, hogy mi olyan érdekes ezekben a sárga autókban. Ekkor mesélte el nekem, első, Budapesten töltött emlékeit:

A hatvanas évek elején nagymamám nagymamája, azaz üknagymamám másodmagával Magyarországra utazhatott. Útitársául az akkor még 14 éves nagymamámat választotta. A faluból rajtuk kívül még egy család vághatott neki a hosszú útnak. Egymást ”gardírozva” meg is érkeztek Budapestre, ahol már várta is őket Bélabácsi, üknagymamám testvére. Béla bácsi már régen Budapesten élt, mivel Trianon után Magyarországon ragadt és ott alapított családot. Üknagymamám évtizedek óta nem látta testvérét. Nagymamám emlékezetében ez a találkozás nagyon élesen megmaradt. Béla bácsi haza is vitte nagymamámékat, hogy megpihenhessenek. A házuk üres volt, mivel a négy gyermeke közül kettő volt otthon, Mari lánya és Laci fia. A másik két fia, Béla és Ferenc, ’56-ban elhagyták Magyarországot, Amerikába mentek szerencsét próbálni. Mari mozgássérült volt, így nehézkesen tudott közlekedni, ezért a legtöbb helyre taxival járt, ezért nagymamám egy taxiból nézte végig Budapestet.

Így lett a sárga taxiból egy egész estés beszélgetés.

 

Dávid Alexandra: „A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése.”

Dédnagyapám 1914-ben született, az első osztályt csehszlovák iskolában kezdte, majd a csehszlovák hadseregben szolgált. 1939-et követően ismét magyar állampolgár és a magyar hadsereg katonája volt. Mire hazajött a szovjet hadifogságból, már szovjet állampolgár lett. Milyen érdekes, hogy ez idő alatt soha nem hagyta el szülőfaluját, nem költözött el más országba. Mikor vissza gondolok ezekre a történésekre, eszembe jut Győrffy István gondolata: „A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése.”. Dédnagyapám mindig azt hangoztatta, hogy nem számít, milyen ország állampolgára vagy, vagy éppen hogy hívják az adott ország fővárosát, mindig csak az számít, hogy a szívedben minek tartod magad. A határok módosulhatnak egyik napról a másikra, de a magyarságunkat a lelkünkben hordozzuk egész életünkön át!