A hét nyertese / vesztese

A hét nyertese a Demokrata Párt. A héten az Egyesült Államok két államában, Kentuckyban és Virginiában tartottak választásokat, előbbiben a kormányzóról, utóbbiban pedig a törvényhozásról szavaztak. Azért választottuk a demokratákat nyertesnek, mert virginiai győzelmük jelentősége túlmutat az állami politikán és országos relevanciával bíró következményei lehetnek. Ugyanis azáltal, hogy a demokraták adják az állam kormányzóját (Ralph Northam) és most az állami törvényhozás mindkét kamarájában megszerezték a többséget, lehetőségük nyílt arra, hogy ratifikáljanak egy a nemi alapú diszkrimináció tilalmára vonatkozó alkotmánykiegészítést, az Equal Rights Amendment-et. Ezzel Virginia lenne a harmincnyolcadik állam, ami ratifikálta az alkotmánykiegészítést, vagyis meglenne az államok háromnegyede általi ratifikáció, ami az alkotmány V. cikke alapján szükséges az elfogadáshoz. Az Equal Rights Amendment (ERA) még 1923-ban lett először beterjesztve, majd 1972-ben fogadta el a Kongresszus. Az ERA elfogadása kiemelkedő jelentőségű eredmény lenne a demokraták számára, a 2020-as választási évre fordulva, mivel a női egyenjogúság kérdése az utóbbi időben kiemelt helyet kapott a párt kommunikációjában. Az ERA ratifikációja a folyamatban lévő impeachment meghallgatások mellett egy újabb eszközhöz juttathatja a demokratákat a politikai napirend alakítása terén, ezzel együtt pedig a közelmúlt legnagyobb jelentőségű közjogi változását tudnák előadni a maguk sikereként. Mindössze egy probléma van az ERA elfogadása szempontjából, ugyanis a módosítással együtt a Kongresszus határidőt is kitűzött annak az államok általi ratifikálására (1982), viszont a Kongresszus el is tudja törölni a határidőt. A demokrata többségű képviselőházban ez nem jelentene problémát, a Szenátusban pedig 4 republikánusnak kellene a demokratákkal együtt szavaznia, ebből ketten már támogatják az erre vonatkozó javaslatot, illetve elképzelhető, hogy a női szavazókért folytatott versenyre tekintettel a republikánusok is beállnak mögé (ellenkező esetben pedig a témát a demokraták tovább tudnák vinni a 2020-as választási kampányra). Röviden érdemes még egy pillantást vetni az elején említett Kentucky kormányzóválasztásra, ugyanis a demokrata jelölt, Andy Beshear, legyőzte az eddigi republikánus kormányzót, Matt Bevint, ami jelentős eredmény annak fényében, hogy 2016-ban Trump nyerte meg az állam elektorait, ugyanakkor még nem teljesen lefutott a történet, mivel Bevin a szoros eredmény miatt a szavazatok újraszámlálását kezdeményezte.

 

A hét vesztese Beto O’Rourke. Elsőre furcsának tűnhet, hogy a Demokrata Párt győzelme mellett egy demokrata politikust hoztunk ki vesztesnek, de a demokrata előválasztási versenyből november elsején kiszálló O’Rourke esetében ez mindenképpen indokolt (ezen a héten a múltheti eseményeket is figyelembe vettük). O’Rourke 2012 és 2016 között kongresszusi képviselő volt, de igazán ismertté 2018-ban vált, amikor az intenzív és energikus kampányának köszönhetően, ha legyőzni nem is, de jelentősen meg tudta szorongatni a republikánus Ted Cruzt a texasi szenátorválasztáson, mindössze két százalékkal maradt el tőle a republikánus fellegvárnak számító államban. Az előválasztási verseny kezdete kifejezetten ígéretesen indult számára. A szenátori kampány során szerzett ismertsége mellett jelentős figyelmet kapott a demokratákhoz közeli médiában, ahol jellemzően pozitív színben tudott feltűnni, az indulása bejelentését követő első 24 órában 6,1 millió dollár támogatást tudott begyűjteni, ennél többre csak Joe Biden volt képes: 2019 első negyedévében ő kapta a harmadik legtöbb adományt, továbbá az előválasztási kampány elején a közvéleménykutatásokban jellemzően 10% felett, vagy akörül teljesített. Ezek alapján sokan esélyesnek tartották őt, hogy Trump kihívója legyen, ehhez képest kifejezetten figyelemreméltó a versenyből való kiszállásához vezető hanyatlás. O’Rourke az év során folyamatosan szakadt le az élmezőnytől mind a közvéleménykutatási eredmények, mind a kampányadományok terén, egészen addig, hogy októberre már a középmezőny végére került, sőt, a novemberi jelölti vitán való részvételhez szükséges számokat sem tudta hozni. Több oka van annak, hogy O’Rourke miért nem tudott a demokrata jelöltek mezőnyéből kitűnni:

  • Először is maga a mezőny rendkívül sűrű, így többfrontos versenyt kellett folytatnia a fontosabb jelöltekkel szemben, mint a párt balszárnyához tartozó Bernie Sanders és Elizabeth Warren, a demokrata establishmenthez legközelebb álló Joe Biden, vagy a hozzá hasonlóan fiatalabb és tehetséges kampányoló Pete Buttigieg. A többi jelölttel való konfliktusaiból jellemzően nem tudott támogatottságot szerezni magának.
  • Az augusztus 3-ai, 22 halálos áldozattal járó el paso-i lövöldözést követően O’Rourke, aki egyébként el paso-i, a fegyvertartás szigorítását tette meg kampánya központi témájának, az automata gépfegyverek betiltása mellett azok kötelező visszavásárlását is javasolta, amivel a vetélytársainál jóval radikálisabb álláspontra helyezkedett. Ez azonban nem hozott áttörést, a fegyvertartás kérdése nem kapott kiemelt szerepet az őszi kampány során, az egyik legmeghatározóbb ügy, az egészségügy tekintetében pedig nem tudott egyértelmű, könnyen népszerűsíthető üzenetet megfogalmazni.
  • Végül pedig a kampány anyagi vonzatai is a kiszállás fő okai között voltak, O’Rourke kampánya gyors ütemben élte fel az egyre csökkenő adományokból fenntartott költségvetést, a kampány további fenntartása csak a stábra, illetve hirdetésekre fordított kiadások jelentős megvágásával lett volna lehetséges. Összességében tehát O’Rourke azért nevezhető a hét vesztesének, mert ő a demokrata előválasztási küzdelem első igazán nagy formátumú, a kampány elején az esélyesekhez sorolt, kiesője.