Huszonhét évvel ezelőtt került sor Marosvásárhelyen az azóta már „fekete március” néven elhíresült véres eseményekre. A magyar nyelvű oktatásért indult békés demonstrációk a lappangó etnikai ellentétek felszínre kerülésével erőszakba torkollottak. 1990. március 19-20-án összecsapások zajlottak románok és magyarok között, a zavargásoknak hat halottja és több mint kétszáz sérültje volt.
Az 1989-es forradalom alatt még egymással vállvetve harcoló magyar és román felkelők barátságának 1990 tavaszán már nyoma sem volt. Az új vezetés nem mutatott hajlandóságot arra, hogy érvényesítse a nemzeti kisebbségektől a kommunista diktatúra idején megtagadott jogokat, sőt Ion Iliescu államfő nyíltan a magyar szeparatizmus veszélyéről beszélt. Egyre több magyarellenes szervezet alakult, melyek közül a legismertebb az egykori Securitate-tisztek és korábbi kommunista aktivisták által alapított Vatra Romaneasca volt. Számukra a túlélés volt a tét. A Temesvári Kiáltvány 8-as pontjának alkalmazását, mely kimondta, hogy az egykori kommunista nomenklatúra és a hírhedt román titkosszolgálat tagjai három törvényhozási ciklus idejére ne vállalhassanak köztisztséget, magas állami funkciókat, Ion Iliescu és társai megakadályozták. Tudták, ha sikerül elhitetni a többséggel, hogy az erdélyi magyarok veszélyt jelentenek Románia területi egységére, akkor nyert ügyük van és máris működésbe lépnek az önvédelmi reflexek és azonnal igény mutatkozik a hon-, és nemzetvédő ortodox lovagokra, az állami gépezet jól bevált szakembereire, akiket 1989 decemberében még együtt gyűlölt az átlag román és magyar. Kiszemelt célpontjuk a kényes demográfiai egyensúllyal bíró Marosvásárhely volt, ahol a lakosság összetétele már akkor nagyjából fele-fele arányban volt román és magyar. Megkezdődött az etnikai feszültséghez és erőszakhoz vezető magyarellenes indulatokat szító kampány, mely 1990 márciusára elhitette a románok tömegeivel, hogy a magyarok valójában olyasmiket követelnek, ami egyáltalán nem jár nekik, illetve, hogy tulajdonképpen nem is jogokat akarnak, hanem Erdély elcsatolását.
forrás: erdelyinaplo.ro
1990. március 15-én a marosvásárhelyi magyarok csendes és méltóságteljes megemlékezést tartottak. A Sütő András vezette néma felvonulás a román és a nemzetközi jog által is elvben biztosított anyanyelvhasználatért, az anyanyelvű oktatás biztosításáért zajlott. A vásárhelyi központú Vatra Romaneasca már hetek óta nyíltan uszított a „revizionista” magyarok ellen a helyi és az országos sajtóban, valamint a munkahelyeken. Ennek következtében a románok március 16-án több helyen is leverték a magyar feliratokat és feltüzelték a környező falvak román lakosságát. Közben a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar hallgatói követelték a magyar nyelvű oktatás visszaállítását, azonban a sztrájkot március 19-én felfüggesztették, mert a városba érkezett a kormány delegációja. A tárgyalások alatt a Vatra által toborzott tömeg magyarellenes jelszavakat skandált és megostromolták a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) helyi székházát, ugyanis elterjedt az a valótlan hír, hogy Marosvásárhelyen bántalmazták a románokat. Az épületben rekedt magyarok kimenekítésére csak órák múlva érkeztek katonák, akik tétlenül nézték, amint a magyarokat brutálisan összeverik. Sütő András ekkor szenvedett súlyos fejsérüléseket, bordatöréseket, s elvesztette a fél szemét. Március 20-án már több tízezer magyar követelte a városháza előtt az erőszak megfékezését és a történtek kivizsgálását. Még aznap fejszékkel, késekkel és dorongokkal felfegyverzett románok – rendőri felvezetéssel – érkeztek a városközpontba és megpróbálták kiszorítani a magyarokat, akik sebtében szétszedett padokkal verték vissza a támadókat. Ekkor történt, hogy a magyarok közé hatalmas sebességgel – egy embert elsodorva – belehajtott egy teherautó, amely a templom lépcsőjébe becsapódva állt meg. A feltüzelt hodáki és libánfalvi román parasztok csak azt tették, amit elvárt tőlük az „egy és oszthatatlan román állam”. Az akkori bukaresti hatalom eszközként használta őket.
forrás: vasarhely.ro
A rend helyreállítására kiérkező tankok a főtéren felsorakozva meg sem próbáltak közbeavatkozni. Az összecsapást késő este az döntötte el, hogy a magyarok segítségére megérkeztek a környék magyar nyelvű cigányai, majd a nyárádmenti és szovátai székelyek is, akik kikergették a románokat. A rendet 21-én, a román hadsereg hajnali órákban megérkező elit ejtőernyősei és gyalogosai állították helyre. A történteket kivizsgáló bukaresti parlamenti bizottság jelentése 190 román és 88 magyar sebesültről, 3 román és 3 magyar halottról tett említést.
A román rendőrség és hadsereg jobbára tétlen szemlélő volt, majd kizárólag magyarokat tartóztattak le.
forrás: vasarhely.ro
A vérengzésnek messze ható következményei lettek. A román közvélemény számára ez igazolta a korábbi Securitatét felváltó, Román Hírszerző Szolgálat (SRI) létrehozásának a létjogosultságát. A Vatra Romanesca elérte a célját. A pogromot követően több mint 40 embert ítéltek el, de közülük csak 2 volt román, a vásárhelyi magyarság létszáma drámaian csökkent. A marosvásárhelyi vérengzés kapcsán Magyarország hivatalosan tiltakozott Bukarestnél és nemzetközi fórumokon is, Budapesten pedig több ezren demonstráltak a Hősök terén. A román kormány kezdetben Magyarországot tette felelőssé, azonban a kedvezőtlen nemzetközi visszhang és az alaptalan vádak visszautasítása reálisabb állásfoglalásra késztette Romániát. Az 1990. március 23-án kiadott közlemény már cáfolta, hogy Kovászna és Hargita megyében magyar állampolgárok erőszakra uszították és provokálták a lakosságot. Az események gazdaságilag is visszavetették a város fejlődését, hiszen a véres összetűzés nyomán a külföldi beruházások jócskán várattak magukra, de igen rossz fényt vetettek Romániára is.
Az elmúlt években a „forradalom szikrájaként” emlegetett Tőkés László következetesen szorgalmazta, hogy induljon be végre az igazságszolgáltatás nem csupán a marosvásárhelyi fekete március ügyében, de az 1989-es temesvári népfelkelés, illetve az abból kibontakozó forradalom idején elkövetett erőszakos cselekmények, mind pedig az 1990-es bányászjárások ügyében is. Közel három évtized elmúltával is csak a bukaresti bányászjárások kapcsán történt némi előrelépés. A csend azonban azóta is nyomasztóan terhes. A mindenkori román hatalom ma is hallgat. Oka lehet rá.
