Lánczi Tamás politológus, az induló PROKON Szakkollégium igazgatója. Diplomáját ő maga is az ELTE jogi karán szerezte, majd néhány évig belpolitikát tanított. Járt az Egyesült Államokban, volt miniszteri kabinetfőnök, a Századvég vezető elemzője és főszerkesztő is. Új feladatáról, a szakkollégiumi vezetésről kérdeztük.
Miért vállaltad el az igazgatói pozíciót?
Hét vagy nyolc éve tanítok és látom azt, hogy minden évfolyamon vannak olyan hallgatók, akik, többet akarnak annál, mint amit az egyetem nyújtani tud. Én a Pázmányon tanítok, és azt látom, hogy tömegképzés van az egyetemen. Ezt nem kell letagadni, de vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy bennük ennél több van. Keresnek egyfajta közösséget, és egy olyan szellemi platformot, ahol kiélhetik magukat, ahol a bennük lévő energiákat le tudják adni. Valamint nem csak adni, hanem kapni is tudnak impulzusokat másoktól. Ezt nem az egyetem feladta megszervezni, legalábbis ma nem tekintik annak. Ebből logikusan fakad egy olyan kérdés, hogy miért nem szervezi meg ezt valaki? Én úgy látom, hogy a PROKON is valahonnan innen indult, én 2013-ban kezdtem el tanítani, a PROKON pedig egy évre rá, 2014-ben kezdte meg a működését.
Örömmel láttam, hogy végre a politológus képzésen is található egy olyan diák-önszerveződés, ahol azok, akik szeretnének valami többet, összeállnak. Aztán azt láttam, hogy még ez sem kielégítő! Nem elég ugyanis, hogy hetente vagy épp havonta meghívott előadókkal beszélgessenek a hallgatók adott témákról. A következő logikus lépcsőfok egy szakkollégium megalapítása. Ott lehet azt a fajta szintet elérni szervezettségben, professzionalitásban, amelyre politológus hallgatók egy kis csoportja vágyik. Én pedig úgy gondoltam, hogy ebben szívesen veszek részt, hiszen minden ilyen kezdeményezés egy misszió is egyben. Már csak azért is, mert tudni, érteni akarom, hogyan gondolkodnak a nálam húsz évvel fiatalabbak a világról. Másfelől, az ember felhalmoz némi tapasztalatot is az évek során, ezt pedig szívesen továbbadná.
Remélem, hogy lesznek hallgatók, akik ebben meglátják a fantáziát és ezáltal egy olyan közösséget tudnak létrehozni, amely akár a közéletbe belépve – hiszen politológusokról beszélünk – létre tud hozni egy olyan generációt, amely felelősséget vállalva, kellő műveltséggel és intellektussal fölvértezve majd intézni tudja az ország jövőjét 20 vagy 30 év múlva.
Miben különbözik egy szakkollégium egy egyetemi képzéstől? Miben tud többet nyújtani?
A közösség és a személyes kapcsolatok jelentősége szerintem egyre inkább felértékelődik, ahogy az élet virtualizálódik és ahogy egyre inkább „kamu” lesz. Mert ami a virtuális térben zajlik, az sokszor sajnos kamu! Egyszerűen nincs mögötte fedezet. Ezért a személyes jelenlét felértékelődik. Az offline világ mindent leleplez: a jót és rosszat is. A másik pedig, hogy kellenek az olyan közösségek, ahol az emberek felelősséget vállalnak egymásért morális és szellemi értelemben is. Kevés ilyen műhely működik ma, pontosabban fogalmazva sose lehet elég. Nyilván ott vannak az egyházak és az egyházi közösségek, ami nagyon klassz! Egy-két civil egyesület talán, de mi az, ami kiszolgálhatja az egyetemistákat? Tipikusan egy szakkollégium! Ez egy életre szóló élmény is lehet, de az élményen túlmenően egy olyan lökést is adhat a szakmai karrierben, amit máshol nem lehet megszerezni. Azok pedig, akik szakkollégiumba járnak – szerintem ez nem titok – közgazdászok, jogászok, vagy éppen politológusok, az életben később jól tudják segíteni egymást! Még akkor is, ha rivalizálnak, ha küzdenek az életben, a fejükben ott lesz az, hogy mégis együtt beszélgettünk, buliztunk, vannak közös élményeink.
Ez az, amitől az angolszász országok sokkal előrébb tartanak, mint a kelet-európaiak, ahol a kommunisták ezeket a közösségeket mesterségesen széttördelték és a bizalmatlanság magvait mindenhol elhintették. Ez a bizalom nagyon fontos. Olyan finom kapcsolatokat fog létrehozni, mint az Egyesült Államokban és Angliában található társadalmi szerveződésekben, amelyekben ez nagyon erősen ott van.
Mit látsz nagy hiányosságnak általánosan a politológia képzéseken?
Visszarepülök 20 évet az időben, amikor én egyetemre jártam. Eltöltöttem öt évet úgy az egyetemen, hogyha közben nem vállaltam volna munkát, akkor élő, hús-vér politikussal nem találkoztam volna. Olyan ez, mintha az orvos megszerezné a diplomáját, elvégezné a gyakorlatát, és utána belöknék egy műtőbe, hogy tessék, műtsél! Miközben a képzése alatt nem látott se beteget, se orvosi eszközöket, se semmit.
Kialakult a rendszerváltás környékén egyfajta idegenkedés a mi szakmánkban, azzal kapcsolatban, hogy szabad-e politizálni, szabad-e a közéletben aktívan részt venni. Akkor az a hallgatólagos válasz született, hogy nem. Egy elefántcsonttorony alakult ki, ahova a politikatudósok visszavonultak nagyon távol kerültek az élettől. Én ezért is kerestem magamnak valamiféle közösséget, amit a politikában találtam meg. Az egyetem ilyen közösségeket akkor nem tudott felkínálni, ma talán egy picit jobb a helyzet. De még most is azt érzem, hogy néha az, amit az egyetemen csinálunk, eléggé távol van a valóságtól. Pont ezért a saját kurzusaimra rendszeresen hívok politikusokat, minden oldalról, hogy a hallgatók közelről tanulmányozzák, hogyan működik a homo politicus.
Amikor szakkollégiumról beszélünk, az arra jó, hogy egy fokkal közelebb lépjünk a való élethez és azokról a kérdésekről beszélgessünk, amik valójában foglalkoztatnak minket. Ha pedig ehhez van egy politikatudományi műveltségünk, és ezeket a beszélgetéseket a napi politikáról, a közéletről, a világban zajló eseményekről szisztematikusan tudjuk csinálni, abból jó dolgok jöhetnek ki.
Egy szakkollégium valahol félúton van, a való élet és az elefántcsonttorony között. Ráadásul ott fiatalok vannak, akikben még nincsenek gátlások, nincs veszíteni valójuk, nincsenek egzisztenciális félelmeik, tehát őszintén és szabadon tudnak kérdéseket föltenni.
