A Beneš-dekrétumok: „Szemet fogért, fogat szemért”

Edvard Beneš
A Beneš-dekrétumok mindig is összeegyeztethetetlenek voltak az emberi- és a nemzetközi jogokkal, ma mégis két ország tekinti jogrendszere alapjának. Milyen pontokat tartalmazott a magyarságot érintő egyik legtragikusabb rendeletsor? Cikksorozatunk második részében a Beneš-dekrétumok leghírhedtebb rendelkezéseivel, és azok következményeivel foglalkozunk.

A Beneš-dekrétumok előzményeit cikksorozatunk előző részében már körbejártuk. A rendeletcsomag közvetlen elődjének viszont a kassai kormányprogram tekinthető. Ez az újonnan feléledt Csehszlovákia politikájának legmeghatározóbb dokumentuma volt. 1945-ben adta ki a csehszlovák kormány egy nappal a hivatalos megalakulásuk után, április 5-én. A programot azonban már március 29-én aláírták Moszkvában.

A kormányprogram alapvető célja az addig romokban álló köztársaság újjáépítése és újraszervezése volt. Ezt jórészt szocialista alapokra támaszkodva tervezték megvalósítani. Emellett azonban egy másik célkitűzése is volt, a csehszlovák nemzetállam megteremtése. A program végül az elnök, Edvard Beneš keze által írt és kiadott rendeletek formájában valósult meg gyakorlati szinten is. Ezek voltak a Beneš-dekrétumok.

De mik is voltak a legtragikusabb pontok?

A kollektív jogfosztás módszertana, csehszlovák mintára

A Beneš-dekrétumok lehírhedtebb és kétségkívül legtragikusabb pontjai azok, amelyek a németek és a magyarok kollektív bűnösségét deklarálták. Ezt felhasználva első lépésként Csehszlovákiából 3 millió németet toloncoltak ki, a magyarok pedig csak a győztes nagyhatalmak tartós ellenzése miatt úszták meg ugyanezt a sorsot.

A szlovákiai magyarság számára legsúlyosabb következményekkel járó rendelkezés a 33. elnöki dekrétum volt. Ez automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, amelynek következménye a nyugdíj megvonása és az állami alkalmazásból való elbocsátás volt. Ezen kívül hatalmas vagyon- és tulajdonelkobzások történtek magyaroknál és németeknél egyaránt. A bankban letett vagyonukat befagyasztották, ezzel elérhetetlenné tették, földjeiket pedig szisztematikusan elkobozták. A területekre később cseheket és szlovákokat telepítettek be.

Hasonlóan jártak el a magyarok kulturális jogaival is: A magyar hallgatókat kizárták az egyetemekről, a magyar kulturális egyesületeket pedig feloszlatták. A magyar nyelv használata is tiltottá vált a közéletben. A kormány megkísérelte végrehajtani az „újraszlovákosítást”, amely során az előző századokban elmagyarosodott szlovákok számára lehetőséget adtak arra, hogy “visszatérhessenek nemzetükhöz”, ezzel állampolgárságukat is visszaszerezhették. Ennek utóhangjaként több magyar település nevét is szlovákosították, sokszor teljesen más nevet adva neki, mint az eredeti magyar településnév. Így lett például Párkányból Štúrovo, Csiliznyáradból Topolovec, vagy Pozsonyeperjesből Jahodná.

A jogi atrocitások fellegvára és Esterházy János esete

A dekrétumok nyomán az állam megindította a népbírósági eljárásokat. Az újonnan megalakult bírói intézmények a kassai kormányprogram érvénybe lépésétől kezdve az év végéig 75 ezer felvidéki magyart ítéltek el, akiket háborús bűnösökként kiutasítottak Csehszlovákiából. Az elítéltek többsége elsősorban értelmiségi volt. A perek során olyan jelentős magyar közéleti és politikai személyiségeket is büntettek, akik addig nemhogy a köztársaság szétveréséért, de annak fenntartásáért dolgoztak.

Jó példa erre Gróf galántai Esterházy János szlovákiai magyar politikus esete, aki a magyar közélet egy jeles képviselőjeként tevékenykedett a háború alatt, ennek ellenére 1945-ben kiadták a Szovjetuniónak. Itt 1949-ig volt kényszermunkára ítélve, hazatérésével pedig halálbüntetést róttak ki, amit később életfogytiglani börtönbüntetésre módosítottak.

Ez annak fényében is egy megkérdőjelezhető aktus volt, hogy Esterházy János többek között a második világháború alatt egyedüliként tartózkodott a zsidók kitelepítésétől, mint magyar képviselő a szlovák parlamentben. Zsidók, csehek, szlovákok és lengyelek százait mentette meg a holokauszttól. Mindvégig küzdött a nemzetiszocialista nyomás ellen is, Magyarország német megszállása ellen pedig nyíltan tiltakozott. Ennek ellenére a Szlovák Nemzeti Bíróság a fasizmussal való „együttműködése” miatt ítélte el. Az ily módon jogtalanul, egyszerű nemzeti alapon kipécézett politikus 1957-ben hunyt el egy mírovi börtönben.

Internálótáborok, magyar holokauszt, munkaerő-toborzás, emberpiac

A jogfosztásokkal és az etnikai alapú perekkel párhuzamosan már 1945 júniusában megkezdődött a németek és magyarok internálótáborokba zárása. A beneši gondolat értelmezése alapján gyakran ugyancsak etnikai alapú tömeggyilkosságok is történtek ezekben a táborokban. 1946 tavaszán megindult a „munkaerő toborzása” és az emberek „átcsoportosítása”. Ebben az időszakban, amely 1947 februárjáig tartott, 44 ezer férfit, nőt, gyermeket öreget szállítottak Csehországba felvidéki területekről.

Az akciót maga a hadsereg is támogatta, szorgalmazta. További szörnyűségnek tekinthető, hogy a csehországi vasútállomásokon virágzásnak indult az emberkereskedelem. A napokig fűtetlen marhavagonokban utaztatott magyarok és németek közül itt a cseh gazdák, akik akár újdonsülten váltak vagyonos emberekké az elkobzott földek által, kedvükre kiválaszthatták azt a fajta és mennyiségű munkaerőt, amit szerettek volna. A deportáltak vagyonát először rábízták, majd átruházták a rendszer számára politikailag megbízhatónak tekintett személyekre, akik jórészt egykori partizánok voltak.

Lakosságcsere, mint végcél megvalósulása

A fent említett összes intézkedéssel Csehszlovákiának, és egyben a Beneš-dekrétumokok egyik politikai célja az volt, hogy nyomásgyakorlással rávegyék a szomszédos Magyarországot a lakosságcserére. Ez meg is történt 1946. február 27-én, Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár közösen aláírta az erről szóló egyezményt. Ennek értelmében a csehszlovák hatóságok „annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre.”

A folyamat számos gyakorlati kérdést felvethet az olvasóban. Az egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kereteken felül átveszi a magyar háborús bűnösöket is. A csehszlovák bíróságok ezt kihasználva, és a Beneš-dekrétumok nyomán tömegesen vonták felelősségre koholt vádakkal felvidéki magyarokat. Ennek eredménye, hogy több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét. A folyamat a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével kezdődött, akiket naponta szállítottak át minden ingóságukkal együtt. Az ingatlan értékek hátrahagyásának drasztikus aránytalansága azonban a fent említettek mellett az egyik legszembetűnőbb igazságtalansága a Beneš-dekrétumoknak. Míg a magyarországi szlovákok 15 ezer kataszteri holdat és 4400 lakóházat hagytak hátra, addig a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött, egykori hazájukban.

A szörnyűségek sora összesen több, mint három évig tartott. A Beneš-dekrétumok célját ugyan nem érte el, de hatalmas sebet ejtett a magyar nemzeten. A kollektív bűnösség jogossága önmagában is kérdéses. Vajon tényleg tehetett-e arról a felvidéki magyarság, hogy Csehszlovákiát feldarabolták a második világháborúban, amiből Magyarország is nyert egy szeletet? Tényleges és kinyilvánított bűnösségük között hatalmasnak mutatkoznak a különbségek. Egy ország háborús szerepvállalását a határon túlra szakadt nemzetrészen bosszulták meg. A csehszlovákok “fogat szemért, szemet fogért” követeltek.

A tragédiasorozatot végül 1948-ban egy külső, Csehszlovákia számára ebben az időben megkérdőjelezhetetlen hatalom szava zárta le.

Folytatása következik…

Kép forrása: mult-kor.hu

Megosztás:

Share on facebook
Share on tumblr
Share on twitter
Share on linkedin
Share on email

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Friss hírek

Legfrissebb híreink

Vélemény

Csubela Ferenc: Egy elfeledett lázadó története

A 90-es évek vajdasági magyarságának jelentős képviselője, Csubela Ferenc az utókor számára szinte alig ismert. Neki állít méltó emléket A rebellis Csubela Ferenc című, nemrégiben kiadásra került könyv, mely igyekszik a köztudatban „szinte kikopott” személynek több szemszögből is bemutatni életét.

Elolvasom >
LMBTQ genderaktivista mesét olvas gyerekeknek
Belföld

“Stoptáblát kell mutatni a genderőrületnek!”

Mint ismert, az Országgyűlés a november 30-i ülésén döntött a gyermekvédelmi népszavazás elrendeléséről, a referendumot pedig a köztársasági elnök fogja majd kiírni. Az LMBTQ-lobbi ugyan még nem ivódott be szervesen a magyar társadalomba, de térnyerése folyamatos, ezt próbálja majd korlátozni a népszavazással a kormány.

Elolvasom >
Külföld

„Cancel Sport” az Olimpián?

Birkózás, ökölvívás, öttusa – három klasszikus sport, amelyek nélkül nehezen tudnánk elképzelni az ötkarikás játékokat, hiszen már az ókori Olümpiának is szerves részei voltak. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság mégis évek óta kísérletezik az évezredes tradíciók eltörlésével. Úgy tűnik ezúttal sikerrel járnak. De mi a jövő? Milyen új sportágakkal bővülhetnek az Olimpiai Játékok? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Elolvasom >
Belföld

Pilinszky 100: A magára hagyott ember oltalmazója

1921. november 27-én, 100 éve született a Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas Pilinszky János, a 20. század egyik legjelentősebb magyar költője. Cikkünkben az Ő életútjára és munkásságára emlékezünk meg.

Elolvasom >