Majoros Sándor 1956. július 27-én született Bácskossuthfalván (Ómoravicán). 1976–1991 között szülőfalujában villanyszerelőként dolgozott, de ekkor már aktívan foglalkozott irodalommal is, amiért 1990-ben Sinkó Ervin-díjat nyert. 1991-ben a délszláv háború kitörésekor Magyarországra emigrált, Budapesten telepedett le. Itt teljesedett ki igazán írói tevékenysége. Regényei, novellái és elbeszélései nívós díjak sorát érdemelték ki, többek között József Attila-díjat, Déry Tibor-díjat, Artisjus-díjat, Márai Sándor-díjat kapott. 2018-ban a Magyar Arany Érdemkereszttel is kitüntették.
Hogyan teltek a szülőfalujában, Moravicán töltött korai évek?
Az egy varázslatos korszak volt. A tévé előtti időkre is határozottan emlékszem, ennek megfelelően az élet a barátságról, a természetről szólt. Nagyon jó volt akkor gyereknek lenni, tudomást sem vettem arról a sok gondról, amik a szüleimet nyomasztották. A 60-as évek elején a jugoszláv „gazdasági csoda” még nem indult be, ebben az időszakban mindenki szegény volt, de ebből gyerekként nem érzékeltünk sokat, ahogy a kisebbségi létből sem, hiszen Ómoravica akkoriban is egy homogén magyar közösség volt. Ez később hátrányt is jelentett, mert amikor Szabadkára kerültem középiskolába, semmit sem tudtam szerbül.
Mikor kezdett el komolyabban érdeklődni az írás, azon belül is a prózaírás iránt?
Édesanyám által már nagyon korán találkoztam az irodalommal. Ő négy évet végzett csak el az általános iskolából, de nagyon szerette a könyveket, az írást, olvasást. Engem is nagyon korán “rátérített” a könyvek szeretetére. Emlékszem, kiskoromban már verseket tanultam, óvodásként már több Petőfi-verset is tudtam fejből. Édesanyám rengeteget olvasott nekem, ami mindig megmozgatta a fantáziámat. Nagyon fiatalon megéreztem, hogy milyen fontosak a könyvek, így gyerekkorom teljes egészében olvasással telt el.
Az akkori társaságomban is mindig a könyvekről beszéltünk, ezáltal tágítva az érdeklődési köreinket. Szabadkára kerülve teljesen kibontakozott az olvasás iránti vágyam: visszahúzódó falusi gyerekként nem találtam a helyem a 70-es évek pezsgő, élettel teli Szabadkáján, így a középiskolai éveimben is rengeteget olvastam, heti három könyvet. Úgy negyedikesek lehettünk, amikor a magyartanárunk, Kovács Nándor költő, aki többet is tett, minthogy tanította a magyar nyelvet, felfigyelt arra, hogy ki tehetséges e téren, ki az akit érdekel az írás, így már középiskolában tettem egy-két lépést az irodalom felé.
Esetleg próbálkozott más műfajokkal is az idők során?
Az irodalmon belül nem vagyok többkezes. Versekkel még sosem próbálkoztam, értekező prózával is csak ímmel-ámmal. Az én terepem a mesélés volt, ebben voltam erős. Mindig voltak történeteim, mindig tudtam érdekes figurákat hozni, különös helyzeteket, amelyek maguk zárt világában és azon kívül is hatottak. A 80-as években viszont sokáig rajzolónak készültem, kevésen múlott, hogy nem vettek fel a Magyar Szóba karikaturistának. Nagyon jót tettek velem, mert nem tudtam volna megállni a helyem.
Miben változott meg az írói munkássága Budapestre való költözése után?
Az 1991-es év trauma volt az én generációmnak: megszűnt az addigi világunk, az életünk teljesen darabokra hullott, minden kisiklott, minden tönkrement. Erről már sokat írtam és beszéltem. Az igazság viszont az, hogy bármennyire is szentségtörésnek hangzik, de ez a történet nekem még jót is tett. A háború előtt Jugoszlávia nagy gazdasági válságban volt, a háború a küszöbön állt, ráadásul a magánéletemet is válság érte, ekkorjában váltam el, tehát vákumba kerültem. Úgy éreztem, hogy az írói pályámnak annyi, még annak ellenére is, hogy ígéretesen kezdtem; az első könyvemre, (A visszhangkísérlet) két díjat is kaptam.
Magyarországra kerülve változott meg a helyzetem:
a magyar politika igencsak befogadó volt, így nem volt problémám a beilleszkedéssel. Több önzetlen, segítőkész emberrel találkoztam, akik sokat segítettek nekem.
A Távolodás Bácskától című elbeszéléskötetemet is jól fogadta az itteni szakma. Így amióta Magyarországon tartózkodom, gyakorlatilag írással, irodalommal foglalkozom. Furcsa ellentmondás ez annak fényében, hogy azok a pályatársaim, akik a Vajdaságban jóval előrébb jártak az irodalmi ranglétrán, ideát kevésbé tudtak kibontakozni, mint én. Magam sem értem, mi ennek a magyarázata. Talán csak annyi, hogy „akkor ír jól egy író, ha rezeg a léc”.
Az interneten böngészve figyeltem meg, hogy álneveken is írt. A Közelebb, mint amilyen távol című regényét írta Rahim Bërisha álnéven, míg A 7 mesterbölcsészt Benjamin Babbler álnéven publikálta, azonban ezelőtt is publikált már több művet, műgyűjteményt is a saját nevét adva hozzá. Ezen műveknél miért volt szükség az álnévre?
Egy idő után skatulyát jelentett számomra, hogy olyan íróként tekintettek rám, aki folyamatosan Bácskáról ír realista stílusban. Próbáltam új utakat keresni, és mindig érdekelt az, hogy vajon az igényes, komoly irodalom és a könnyed, szórakoztató irodalom között lehet-e valami kapcsolat?
Tehát ha például írunk egy kalandregényt olyan irodalmi eszközökkel, olyan nívósan, hogy azt már szépirodalomként lehet tekinteni, az mennyire lehet sikeres. Nagyon büszke voltam ezekre a próbálkozásaimra, de ezzel nem minden hozzám közel álló volt így, hiszen „ezeket nem lehet kitenni az ablakba”, így nem mertem a saját nevemen kiadni ezeket. Az olvasók valószínűleg sokkot kaptak volna, ha azt látják, hogy ezt én írtam.
Az első műve, A visszhangkísérlettől kezdve a novellák, a regények, és az elbeszélések a fő irodalmi profilja. Van-e olyan műve, amelyre különösen pozitív véleménnyel gondol vissza?
Idáig a legkomolyabb művemnek Az eperfa nyolcadik gyökerét tekintem, abban minden benne van, amit erről a világról gondolok. Sokan családregényként tekintenek rá, de ez a háború előtti korszaktól kezdve egészen a 60-as évekig a délvidéki magyarság sortörténete egy furcsa köztes műfajban. Ez a legkomolyabb munkám, azonban ami szerintem a legjobban sikerült, az Az ellenség földje.
Ez egy I. világháborús novellás kötet, amely
arról az egy hétről szól, amikor a Monarchia hadserege nem szállt még szembe a szerbekkel, csak átkeltek Bosznián a nagy összecsapás előtt. A történet a frissen besorozott fiatalokról szól, és arról, hogy hogy élik meg a háborút, hogyan változtatja meg őket ez az új világ.
Egy furcsa fejlődéstörténet, nincs túlbeszélve, úgy sikerült, ahogy elképzeltem, és mivel nem egy naturalista háborús novellaciklus, ajánlom mindenkinek, akit érdekel.
Ma 65 éves és egy szép életművet tudhat magáénak, melyet több díjjal, többek között József Attila-díjjal honoráltak. Hogy tekint eddigi életművére?
Nem olyan nagy dicsőség ez a 65 év, nem túl sok, de nem is túl kevés. Ha a mögöttem lévő évekre visszatekintek, akkor meg vagyok elégedve, egy rossz szavam se lehet. Egyszerű munkáscsaládból indultam és a véletlen, furcsa összejátszásai következtében jutottam el idáig. Számomra ez maga a csoda.
Mik a tervei a jövőre nézve?
Az év végéig meg kell írnom egy regényt. Ez
szintén a Bácskában fog játszódni, és az lesz a tanulsága, hogy „az ember hiába látja, hogy az ember a vesztébe halad, szüntelenül törtet tovább”.
Emellett egyre többet szeretnék nyitni olyan formák felé, amely nem kifejezetten az írásmű magját képezik. A könyvbemutató, az elemzés, a kritika például ilyenek. Ezekkel úgy kísérletezem, hogy szeretném áttenni multimédiás formába is, főként a honlapomon, a Regénytár nevű 2004 óta működő irodalmi portálon, amelyre a könyveimhez mérhető módon büszke vagyok.
Kép forrása: regenytar.hu
