Jugoszlávia széthullásáig Szerbia a szövetségi köztársaság központi tagországa volt, ahol a tömegtájékoztatás minden eszköze az állam tulajdonát képezte. Josiph Broz Tito halála után tíz évvel – Ante Marković kormányzása alatt – megpróbálkoztak a terület magánkézbe adásával, de a társadalmi és politikai krízis hatására a folyamat kudarcba fulladt. A délszláv háború után Szerbia nemzetközi integrációra törekedett. Ennek feltétele többek között a piacgazdaságra való átállás volt, így a 2000-es évek elején újra napirendre került a médiaprivatizáció kérdése is. A törvényhozók munkájuk során számtalan hibát vétettek. Csupán egy általános privatizációs modellt alakítottak ki, figyelmen kívül hagyva egyes iparágak sajátosságait. Emellett a privatizációs ügynökségek megalapítása is késlekedett, amelyekre a határidők megszabását, illetve a tervezetek kidolgozását bízták.
A Vajdasági Magyar Szövetség így 2007-ben még le tudta állítani a kényszerprivatizációs folyamatokat. Javaslatuk alapján akkor az önkormányzati törvénykönyvbe bekerült az, hogy az önkormányzatok maradhatnak médiaház alapítói és tulajdonosai. Addigra azonban már egyes önkormányzatok – a szenttamási, a kúlai és a zombori – eladták rádióállomásaikat. Az említett médiaházak rövid idő elteltével – a Szenttamási Rádió kivételével – mind tönkrementek. A még működő rádióban pedig a dolgozók létszáma mellett, a magyar adás időtartamát is csökkentették. Azonban az akkor még nem privatizált, önkormányzati tulajdonú médiaházak mindegyikét nem sikerült sokáig életben tartani, hiszen a műsorszórási törvény hatályba lépésével a 34 vajdasági, magyar nyelven is sugárzó rádió közül 11 megszűnt.
Ezt követően 2014-ig gyakorlatilag lekerült a terítékről a médiaprivatizáció kérdése. Akkor a törvényhozás ismét kimondta: nem lehetnek állami vagy önkormányzati tulajdonban a médiaházak. A szerbiai képviselőház által sürgősségi eljárásban elfogadott törvényekkel kapcsolatban a magyarságnak két célért kellett küzdenie. Az első az volt, hogy a nemzeti tanácsok maradhassanak médiumok alapítói. A második cél pedig az, hogy a helyi önkormányzati tulajdonban levő médiumok megmaradhassanak közszolgálati-tájékoztatási eszköznek, és ne kelljen őket kényszerprivatizáció alá vonni. Az elsőt sikerült elérni, így több fontos médiumot mentettek meg a végső bezárástól. Az önkormányzati médiumok kényszerprivatizációjának meggátolása azonban kudarcot vallott. Így a nem privatizált, illetve a privatizált – kisebbségi nyelveken is sugárzó – rádiók többsége 2016-ig végleg elhallgatott, mérhetetlen veszteséget okozva ezzel a Vajdaságban élő kisebbségek számára. A bezárt szerkesztőségekben dolgozók pedig munka nélkül maradtak.
A szerb vezetőség korábban a felelősséget az Európai Unióra hárította, a csatlakozáshoz való megfelelésnek tulajdonította. Valóban az európai parlament nyomására zajlott le a médiaprivatizáció Szerbiában? Kit terhel a felelősség? Erről a vajdasági származású fideszes EP-képviselőt, Deli Andort kérdeztük.
A képviselő elmondta, hogy a médiaprivatizációért nem a mindenkori szerb kormányt kell kérdőre vonni, hanem a 2000-es évek első évtizedét meghatározó szerbiai kormányokat. Hozzátette, hogy ezek közös jellemzője az volt, hogy a korszak meghatározó politikai ereje, a Demokrata Párt mindegyikben részt vállalt, sőt egyértelműen meghatározó szerepet töltött be. Elmondta azt is, hogy a közép-kelet-európai országokban, eltérő módon és más-más tempóban ugyan, de még jóval az uniós csatlakozásuk előtt lezajlott a médiák privatizációja.
„Kicsit leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a médiaházak magánosítása inkább a rendszerváltáshoz, mintsem az uniós csatlakozási folyamatokhoz kapcsolódott” – jelentette ki.
A képviselő rávilágított, hogy ennek ellenére Szerbiában a privatizációs folyamat nem spontán zajlott le: „A közép-európai gyakorlattal ellentétben, a szerbiai nem egy spontán piaci viszonyok irányította jelenség volt, hanem sokkal inkább beszélhetünk egy kormányzati körökben kidolgozott stratégiáról, amelyet az EU, az Európa Tanács, valamint az EBESZ is hathatósan támogatott, nemcsak anyagilag, hanem szakértők biztosítása révén is. Az akkor kidolgozott médiákra vonatkozó törvény legtöbbje ilyen módon készült.”
Deli Andor kifejtette azt is, hogy a VMSZ-nek és a vajdasági magyar közösségnek nem a magánosítás tényével volt gondja, hanem elsősorban azzal, hogy a médiaprivatizációs szabályok nem voltak tekintettel a nemzeti kisebbségek nyelvein működő nyomtatott és elektronikus médiákra, hiszen azok nem tudták felvenni a piaci versenyt a többségi nyelven működő társaikkal. A megmaradásuk érdekében a többségitől eltérő módon kell finanszírozási háttért biztosítani a számukra.
„A történelmi kontextushoz hozzátartozik az is, hogy az Európai Unióra való hivatkozás az akkori kormányzat mindent elfedő és megmagyarázó „fügefa levele” volt, nem csak ebben a kérdésben, hanem szinte minden más területre vonatkozóan is” – magyarázta Deli, majd hozzátette, hogy az akkori kormányzat rendkívül arrogánsan állt a kérdéshez. Tették ezt annak ellenére, hogy minden e témában jártas ember tisztában volt vele, hogy az uniós szintű jogszabályok nem tartalmaznak olyan kitételeket, amelyek az őshonos, nemzeti kisebbségek jogaival foglalkoznak. Az akkori szerb kormányzat politikai megfontolásoktól vezérelve csak rendkívül nehéz tárgyalások árán volt hajlandó megteremteni az új jogi keretet a kisebbségi médiák számára. Más szóval, a VMSZ politikusainak rendkívül nagy erősfeszítésébe került a médiaszabályozás kereteit olyan mértékben kitágítani, hogy abba beleférjen a vajdasági magyar médiák többsége. Így a legfontosabb médiumok esetében az alapítói jogokat a Magyar Nemzeti Tanács vállalhatta magára, új korszakot hozva a vajdasági magyar médiatörténetben.
Annak ellenére, hogy a szerb vezetés nem mondott igazat az Európai Unió követeléseivel kapcsolatban, az önkormányzati tulajdonú médiaházak többségének bezárása sajnos elkerülhetetlen volt. Így a kényszerprivatizációs mechanizmus még évekig be nem gyógyuló seb marad a vajdasági magyarság lelkén.
