Az első részben Beneš-dekrétumok kialakulásának okaival, történelmi hátterével foglalkozunk, elsősorban csehszlovák szemszögből. 1945. augusztus 2-án Edvard Beneš, Csehszlovákia második, vitatott megítélésű köztársasági elnöke kiadta 33. dekrétumát „a német és magyar nemzetiségű személyek állampolgárságának rendezéséről”.
Ez az alkotmányrendelet volt az általa írt rendeletsor tetőpontja. Ebben a dekrétumban rögzítette a csehszlovák állam a németek és a magyarok kollektív bűnösségét, ezáltal a lakosság jogfosztásával kísérelték megtorolni a Csehszlovákiát érintő második világháborús eseményeket. De mi is ezeknek az előzménye?
A feszültségek eredete
Ellentétben a csehszlovák-német konfliktussal, amely közvetlenül a második világháború előtt kristályosodott ki, a szlovák-magyar ellentét gyökerei már jóval előbb, a 18. században megjelentek. Ahogy a magyarországi román és szerb, úgy ebben az időszakban a szlovák nép is erős nemzetiségi törekvésekkel rendelkezett. Ezen népek, így a szlovák nép értelmiségi rétege is megfogalmazta nemzeti programját. Ezek a törekvések azonban az akkori magyar államtól nem nyertek elfogadást.
Később, az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a szlovák törekvések még erősebbé váltak. Az áprilisi törvények mintájára a szlovák vezetők saját nemzetiségük számára nagyobb nyelvi és kulturális önállóságot, valamint szlovák egyetemi oktatást követeltek. Ezek elfogadhatatlan követelések voltak a magyar vezetés számára. Ennek következményei a Szlovák Nemzeti Tanács és a Szlovák Légió kialakulása volt. Utóbbi azonban csúfos kudarcot vallott egy Nyitra vármegyei akció során, előbbi pedig messze nem volt olyan erős és támogatott, amely hatást gyakorolhatott volna a magyarok politikájára.
A szlovák nemzetisági törekvések jórészt azért fulladtak kudarcba, mivel a szerb és a román törekvésekkel ellentétben nem rendelkeztek egy külső állam támogatásával, sem jól felszerelt és megszervezett katonai erővel. A szabadságharc után I. Ferenc József osztrák császár szintén elutasította azt a petíciót, amelyben független szlovák koronatartomány kialakítását kérték.
A feszültségek
Az egykori Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Magyarország egy vegyes anyanyelvű és többnemzetiségű ország volt. 1910-ben a történeti Magyarország 18,2 milliós népességének 54,4 százaléka vallotta magát magyarnak. A népesség többi részét leginkább a román, a német, a szerb, a rutén, a horvát, és a szlovák nemzetiségek tették ki. A szlovákság ekkor az ország népességének több, mint tíz százalékát jelentette.
A kisebbségi nemzetek törekvései továbbra is erősek voltak, amiket Magyarország asszimilációs politikája is tovább szított. A magyar törvényalkotók francia és brit mintára próbálták beolvasztani a kisebbségeket a magyarságba. Ez a folyamat az ország mai területén belül sikeres volt és önkéntes alapon történt, azonban a román és szerb többségű területeken inkább ellenállást, az önálló nemzeti értékek megerősítését váltotta ki.
Nem így történt ez a szlovák nemzetiség esetében: a magyarosítási politika az ő köreikben meglepően sikeres volt.
A mai szlovák történészek körében népszerű elmélet az, mely szerint „ha Magyarországnak lett volna még 100 éve, a szlovák nemzet ma nem létezne”, ez jól illusztrálja az akkori szlovák nemzetiség elmagyarosodását. Azt a történeti elméletet, hogy számukra akár végzetes is lehetett volna az asszimilációs politika, később a több ízben is felhasználták függetlenségük eléréséhez.
A sérelmek megtorlása és a revízió időszaka
A magyarosító politika végül kudarccal zárult, amit az 1900-as népszámlálási adatok is jól mutattak. E szerint az ország össznépességnek csak 60%-a tudott magyarul. A 20. század második évtizedében hatalmas háború rázta meg az egész világot, és Magyarország számára egy tragikusan kezdődő új korszak vette kezdetét. Ez volt az I. világháború, melyet 1918. november 11-én az Osztrák-Magyar Monarchia a vesztes központi hatalmak oldalán fejezett be.
Ebben az időszakban váltak a nemzeti törekvések a legerősebbé, és ekkor nyertek leginkább teret maguknak. A vesztes Magyarország kisebbségei a béketárgyalásokat kihasználva önálló országok megalakítását szorgalmazták. Ennek következménye több új, kisebb multinacionális állam létrejötte lett, amelyek történeti Magyarország egykori területein alakultak meg. Ekkortól beszélhetünk Jugoszláviáról és Csehszlovákiáról, valamint Románia is ekkor szerezte meg Erdélyt és Partiumot.
A Magyarország ellen szólók egyik legmeghatározóbb és leghangosabb képviselője Edvard Beneš, cseh politikus volt.
Külpolitikai tevékenysége nagyban hozzájárult Magyarország világháborús szerepének hátrányos megítéléséhez, majd később a trianoni békeszerződésekben meghatározott területvesztéséhez.
Beszédeiben rendszeresen Magyarország „primitív” politikája ellen foglalt állást. Véleménye szerint az Osztrák-Magyar Monarchia két országa közül a magyar félnek volt köszönhető az I. világháború kirobbanása. Ezt annak ellenére is így gondolta, hogy a magyar politikai szféra már a háború kirobbanása előtt is a fegyveres konfliktus ellen lépett fel.
A trianoni békeszerződés által megcsonkolt, egykori területének 67 százalékát elvesztő Magyarország a háború után szinte azonnal kampányt indított a trianoni békeszerződés revíziójáért. Az ezzel összefüggő irredentizmus, az elveszett területek visszafoglalásának elve is fellángolt. Ebben Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia fenyegetést látott, és közösen, nagyrészt francia háttértámogatással megalapították a kisantantot, amelynek célja volt megakadályozni a történeti Magyarország, vagy akár az Osztrák-Magyar Monarchia restaurációját. A kisantant egyik legmeghatározóbb szorgalmazója maga Beneš volt.
A megtorlás megtorlása, és annak megtorlása
A Párizs környéki békeszerződések, melyek közé tartozik a trianoni is, hosszútávon a második világháború kitöréséhez vezettek. Magyarország először az olaszok, majd a németek politikai segítségét kérte törekvései megvalósítására, majd a tengelyhatalmak oldalán csatlakozott a II. világháborúba, fő célkitűzései pedig a revízió és a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés volt. Ez a politika 1938–1941 között jelentős területgyarapodást hozott hazánk számára, köszönhetően a bécsi döntéseknek, Kárpátalja visszacsatolásának és a délvidéki bevonulásnak, azonban Magyarország szembe került a szövetséges hatalmakkal,
Csehszlovák szemszögből az 1938-as első bécsi döntés volt a legnagyobb II. világháborús bűne Magyarországnak. A döntés eredményeként közel 12 ezer négyzetkilométernyi terület került vissza Csehszlovákiától Magyarországhoz, 869 ezer fős lakossággal. A háború kimenetele azonban kedvezőtlen volt a magyarok számára: a 2. magyar hadsereg bukása után az ország területe ütközőzónává vált, majd később, a háború vége előtt totális vereséget szenvedett.
A háború után az 1947-es párizsi békeszerződés nyomán Magyarország a trianoni békeszerződésben meghatározott területénél is többet veszítve fejezte be a háborút, a csehszlovák politika pedig a magyar és német etnikumot tette meg kollektív háborús bűnösnek. Ezáltal születtek meg a Beneš által kidolgozott leghíresebb dekrétumok.
Kép forrása: mult-kor.hu
Egy válasz