Ötven éve halt meg Sztálin legjobb tanítványa

Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártja, végül pedig a Magyar Népköztársaság első számú vezetője volt. Ő rakta le az alapköveit a hazánkat negyven évig sújtó kommunista diktatúrának.

1925-ben ítélték el először illegális kommunista tevékenysége miatt, tizenöt év után Sztálin közbenjárására szabadult. Az a három év, amíg az ország irányítója volt, a 20. századi Magyarország egyik legsötétebb időszaka. A Rákosi köré épített személyi kultusz még ma is kultúránk része, színdarabok, filmek, mémek készülnek róla. De hogyan jutott idáig Sztálin legjobb tanítványa, aki még meghalni sem térhetett haza?

Sztálin kitüntetettje

Rákosi 1892-ben született Ada községben, a mai Szerbia területén. Harcolt az olasz fronton az első világháborúban, majd a Tanácsköztársaság idején a vörös hadseregben szolgált. 1920 és 1924 között a Komintern megbízásából részt vett több kelet-közép-európai kommunista mozgalomban, majd 1925-ben a nemzetközi hírű „első Rákosi-perben” börtönbüntetésre ítélték. Ennek a pernek hatására vált Rákosi az európai baloldal egyik legismertebb arcává. Börtönéveit önfejlesztéssel töltötte, a legnagyobb hangsúlyt a nyelvtanulásra fektette, de emellett fogolytársaival például párttaggyűlést is tartott. Tizenöt év raboskodás után, 1940-ben Sztálinnak köszönhetően szabadult. Felismerte, hogy csak akkor maradhat a politika élén (és egyáltalán életben), ha alkalmazkodik, és időben reagál a szeszélyes sztálini politika minden változására. Nagy szerepet kapott a szovjet nép vezetőjétől: az emigráns Magyar Kommunista Párt első embere lett, ő irányította a magyar hadifoglyok közötti propagandamunkát, és az emigráns magyar Kossuth Rádiót is.

Újra Magyarországon

Magyarországra 1945. január 30-án tért haza, és hamarosan az egyik legbefolyásosabb vezetővé vált a hazai politikai életben. Sztálin még nem adott egyértelmű utasítást a teendőkről, ezért taktikai okokból egy mérsékelt, demokratikus politikus képét akarta kelteni. Az 1945-ben megtartott nemzetgyűlési választáson a Magyar Kommunista Pártnak viszont a voksoknak csak a tizenhét százalékát sikerült megszerezni, a választást fölényesen a Független Kisgazdapárt nyerte meg ötvenhét százalékkal. Rákosi ezután szabad kezet kapott Sztálintól, és szovjet támogatással fokozatosan tönkreverte az összes ellenzéki pártot, belülről bomlasztotta őket. A kommunistákon kívüli pártok ezt a fajta feldarabolását a történetírás csak „szalámitaktikának” szokta nevezni.

Rettegésben élni

1947 után a hatalomvágy már teljesen úrrá lett Rákosin. Miután Tildy Zoltánt kinevezték köztársasági elnöknek, Nagy Ferenc lett a miniszterelnök. Tisztségében nem sokáig maradhatott, ugyanis mialatt Svájcban nyaralt, Rákosi elraboltatta az öt éves kisfiát, és csak akkor engedte szabadon, ha lemond tisztségéről. Nagy Ferenc így lemondott, és minden itthon maradt értékétől megfosztva, Amerikába emigrált.

Rákosi ezután a sztálini módszereknek megfelelően a saját térfelén is tisztogatásba kezdett. Az Eduard Bernstein-féle szociáldemokrácia létrejötte óta ugyanis a keményvonalas kommunisták körében megfogalmazódott a „reakciósok” fogalma. A szociáldemokratákat ügyük elárulójuknak tekintették, és tűzzel-vassal üldözni kezdték őket. Ezt az ideológiai konfliktust ahogy Sztálin is, úgy hű tanítványa is a párton belüli pozíciójának megerősítésére használta fel. Ha érdekei úgy kívánták Rákosi bármelyik hithű elvtársával leszámolt. A leghíresebb ilyen ügy a Rajk-per volt, mikor is Rajk László belügyminisztert annak a nép körében való népszerűsége miatt, irigységből koholt vádak alapján kivégeztetett.

Az ő regnálása alatt alakult ki a „csengőfrász” fogalma, ugyanis akkoriban bárkit elvihetett az Államvédelmi Hatóság (ÁVH), akiről azt feltételezték, hogy a szocializmus ellen szervezkedik. Közel kétszáz embert végeztek ki koncepciós perek során, 1950 és 1953 között majdnem egymillió személyt vontak ügyészi eljárás alá. Az erőltetett iparosításnak, a padlássöpréseknek köszönhetően az életszínvonal a lakosság körében leromlott, így ő lett az ország legellenszenvesebb politikusa. Ezen a pozíción a személye köré felépített kultusz csak tovább rontott. Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halálával a Szovjetunió felől új szelek kezdtek fújni: Rákosi meggyengült, így kormányfői pozícióját Nagy Imrének kellett átadnia. Moszkvában a pártvezetés erősen bírálta a „beképzelt, (…) kollektív módon dolgozni képtelen” Rákosit. Különösen erős támadásokat kapott Berijától, az akkori Szovjetunió egyik vezető politikusától. Csak Berija kivégzése után sikerült visszakerülnie pozíciójába. Ezután egészen 1955-ig váltakozó sikerrel, Nagy Imrével kellett vetélkednie a hatalomért, amíg az le nem taszította őt helyéről. Ezután már egy évet sem maradhatott a vezetőségben, ugyanis 1956. júliusában szovjet nyomásra a Magyar Dolgozók Pártja az első titkári tisztségéről leváltotta, és a Szovjetunióba kellett távoznia, ahonnan többé nem térhetett haza.

Száműzetésben

Hruscsov az 1956-os forradalom leverése után Kádár Jánost helyezte a hatalomba, aki Rákosi tevékenykedését jelölte meg az „ellenforradalom” kitörésének egyik okaként. Rákosi vissza akart térni az országba, de a szovjet pártvezetés nem engedte, valamint 1957 májusában az Országgyűlés elvette tőle elnöki tanácsi tagságát és parlamenti mandátumál is. Novemberben a szovjet pártvezetés a Kaukázus határán fekvő Krasznodar városába telepítette ki, ahol jó körülmények között élhette volna le további életét. Viszont 1962 augusztusában Magyarországon már a pártból is kizárták, ekkor pár napra rá áttelepítették a kirgizisztáni Tokmokba, a cári Oroszország száműzetési helyére. Itt már kifejezetten rossz körülmények között élt, egy másfél szobás lakásban lakott feleségével, ahova még a víz sem volt bevezetve. Rákosi annak köszönhette az újabb – Magyarországtól hatezer kilométer távolságra történő – áttelepítését, hogy száműzetése ideje alatt a szovjet és a magyar vezetést egyfolytában levelekkel árasztotta el, amiben azt követelte, hogy engedjék haza, mert újra részt szeretne venni a hazai politikai életben. Végül nem kellett Tokmokban maradnia, öt év után a Moszkvától négyszáz kilométerre keletre fekvő Arzamaszba költöztették.

Magyarországon az MSZMP Központi Bizottsága sokáig foglalkozott hazaengedésével, végül arra jutottak, hogy hazajöhet azzal a feltétellel, hogy házi őrizet mellett közügyektől való eltiltást kap, vagyis nem folytathatta volna politikusi pályáját. Rákosi ebbe nem egyezett bele, így végül a mai Nyizsnyij Novgorod-i területhez tartozó, Arzamaszban (más történészek szerint Gorkijban) érte a halál, 1971. február 5-én. Száműzetésének egész idejét abban a tudatban élte le, hogy a magyar nép szereti és hazavárja. A magyarországi lapok haláláról csak szűkszavúan, néhány eldugott sorban emlékeztek meg, hamvait egy menetrend szerinti repülőgéppel hozták haza, majd a Farkasréti Temetőben helyezték el.

Fotó: fortepan.hu

Megosztás:

Share on facebook
Share on tumblr
Share on twitter
Share on linkedin
Share on email
Friss hírek

Legfrissebb híreink

Quo vadis? - Történelemi rovat

Száz éve jött létre a kisantant

Ma száz éve Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia szövetségre lepésével létrejött egy regionális politikai-katonai szövetség, az úgynevezett kisantant. A hazánk megcsonkításából hasznot húzó államok így próbálták megtartani a stabilitásukat a térségben, gátat vetni a Habsburg-restaurációnak, valamint bármilyen magyar revizionista törekvésnek.

Elolvasom >
Egyéb kategória

A hét nyertese és vesztese

A hét nyertese Orbán Viktor, ugyanis elérte, hogy négymillió magyar ember beoltassa magát, a vesztes pedig a magyar baloldal, aki belebukott az oltásellenes kampányba.

Elolvasom >
Winner/Loser

A hét nyertese/ vesztese

A hét nyertese Annalena Baerbock A hét nyertesét Németországban kell keresnünk, aki nem más, mint Annalena Baerbock, a Zöldek egyik pártelnöke, ugyanis a párt kancellárjelöltjévé

Elolvasom >