„No ezért vagyok én ateista utálom a pedofil mocskos papokat”
Jobb időket élünk, de meddig?
Hosszú idő telt el azóta, hogy az állambiztonság emberei megfigyelték a templomba járókat és hogy az „osztályellenesség” vagy a „fennálló szocialista rend elleni szervezkedés” jelzők már elegek voltak a klerikusok elítéléséhez. Magyarországon a Kádár-korszak teljesen új egyházpolitikát hozott, a rendszerváltás pedig véglegesen eltörölte az egyháziak elleni támadásokat pusztán azon az alapon, hogy nem akarták elfogadni az államszocialista rendszer lelketlen, az egyházban ellenséget látó és azt megtörni próbáló törekvéseit.
Manapság mintha azonban visszatérnénk az ’50-es – ’60-as évekhez. Nemcsak itthon, hanem Európa-szerte ismét kezd az egyház bizonyos politikai körök célpontjává válni. Ennek természetesen más és más okai vannak. Az Európai Unió nyugati országaiban az elképzelhetetlen méreteket öltő megfelelési kényszer hatására a lakosság széles rétegei természetes ellenséget látnak a keresztény egyházakban, hiszen az szabályokat, erkölcsi mértéket és identitást is ad tagjainak, ezek mindegyike pedig olyan dolog, melytől a 21. századi liberális egyén- és társadalom irtózik. Részükről az egyházat „csupán” politikai támadások érik, de nem szabad elfelejtenünk a felbecsülhetetlen történelmi és kulturális értékű templomok lerombolását, átalakítását más célokra. A fizikai támadások elkövetői, akik bűneinek lajstromához a templomok gyújtogatásától kezdve a miséző pap leszúrásáig számtalan dolgot sorolhatnánk fel csupán ez elmúlt évekből, már egészen más háttérrel és indíttatással rendelkeznek. Közülük sokan az elmúlt évek menekülthullámaival érkeztek, és az EU érzékelhetően sikertelen integrációs politikája következtében kialakult frusztrációjuk, a kontinensen működő muzulmán szervezetek bizonyos tagjaival találkozva a kereszténységre nézve halálos képletet hoztak létre.
Az államszocializmus öröksége
Szerencsére Magyarországon ennyire még nem súlyos a helyzet, hiszen a rendszerváltás utáni kormányok néhány kivétellel az egyházra inkább partnerként, nem pedig ellenségként tekintettek. Manapság viszont az ellenzéki politikusaink megnyilvánulásaiból ismét következtethetünk arra, hogy egy baloldali kormányzás esetén a magyarországi keresztény felekezetek milyen helyzetbe kerülnének.
A koronavírus sem enyhítette a hazai liberálisok kereszténygyűlöletét. Ahelyett, hogy felismernék, a baj idején a vallás és az egyház mekkora támasza lehet egy embernek, inkább felszólították Müller Cecília országos tisztifőorvos asszonyt, hogy távolítsa el nyakából az ott hordott keresztjét, hiszen a vallás nem tartozik a nyilvánosságra.
Megnyilvánulásuk csupán részben köszönhető világnézetüknek. Bár egyértelműen látszik, hogy a kereszténység magyarországi jelenléte – mint államalkotó tényező – túlélte a kommunizmus évtizedeit is, a sok éves baloldali propaganda azonban mélyebb nyomot hagyott a társadalom egyes rétegeiben. Az egyházi vagyonra való utalások, az oktatás elválasztása az egyházaktól, támogatásaik megvonása vagy éppen a papok pedofíliával való azonosítása már a 20. század második felében gyökeret vert hazánkban is, és bár a józan többség továbbra is belátja a kereszténység nélkülözhetetlen szerepét nemzetünk történelmében, a nagyjából 40 év alatt elültetett magvak még mindig képesek „kivirágozni”.
Kép forrása: S4C.news
